Szentek

Szentek

cabriniaszent.jpg

Bevallom a múlt heti sajtóvetítésig fogalmam sem volt róla, hogy létezik egy olyan szent is, hogy Francesca Cabrini. Frances Cabrini. Cabrini Szent Franciska. Ha Cabrini, akkor a régi focista jutott eszembe, mert valaha érdeklődtem, ha nem is a labdarúgás iránt, de a labdarúgás hatása iránt. Már annyiban, hogy épp Olaszországban voltam, amikor a válogatott bejutott a világbajnokság döntőjébe, és döbbenten láttam, hogy a gólok után mekkora rajcsúr van az utcán, kirohannak, ölelgetik egymást. Paolo Rossi, Isten nyugosztalja. Meg Antonio Cabrini, a szép Antonio, ahogy a Mastroianni-film alapján hívták, és aki tényleg úgy nézett ki, mintha a Napfivér, Holdnővér labdarúgó-változatában alakította volna Szent Ferencet.

cabriniantonio1.jpg

Ez egy másik szent. Az első amerikai állampolgár, akit szentté avattak, de, mint a nevéből gyanítható, itt született, Európában, a pápa küldte New Yorkba, hogy segítsen az olasz kivándorlóknak, vagyis onnét nézve bevándorlóknak, mert nyomorognak, gyerekek halnak meg az utcán. Cabrini anya meg ment, dolgozott, legyőzte a saját egyháza ellenállását, kórházakat épített, életeket mentett, holott, neki se jósoltak hosszú időt az egészségi állapota miatt.

Nem a világ legjobb filmje, de nem is szörnyű, és legalább informatív. És van benne egy plusz ajándék, a híres tenoristát, Enrico DiSalvót (ilyen híres tenorista persze nincsen, de Enrico Caruso volt) Rolando Villazón játssza. Szerintem fenomenális, ahogy (Caruso hangján) a Kacagj, bajazzót énekli, vagyis csak tátog rá, hatalmas gesztusokkal, és közben keni szét az arcán a fehér festéket. Ez is egy másik szent. Vagy harmadik. Vagy negyedik.  

Cabrini Szent Franciska teste egyébként New Yorkban megnézhető üvegkoporsóban, szinte romlatlanul, csak az arcát fedik egy viasz álarccal. De ezt nem mutatják a filmben.

Pollini

Pollini

pollini2.jpg

Ez a gyerek jobban játszik, mint bárki a zsűriben – mondta Arthur Rubinstein 1960-ban, a 6. varsói Chopin-verseny alkalmából, mikor meghallotta Maurizio Pollinit zongorázni, ami leginkább azért érdekes, mert a zsűriben ő maga is ott volt.

Ebben azért tévedett. Nem a zongorázást illetően, hanem a gyereket értve. Pollini ugyan 18 éves volt, meg is nyerte a versenyt, de mintha már akkor sem lett volna gyerek. Komoly volt, és kopaszodott. Annyira komoly, hogy a verseny után adott egy-két koncertet, fölvette az első lemezét, ma is érvényes interpretációja az e-moll zongoraversenynek, aztán többé-kevésbé visszavonult, hogy egy kicsit még elmélyedjen a tanulmányaiban, egyéb szerzőkben, a zongorázásban.  

Aztán visszatért, és tényleg ő lett Maurizio Pollini.

A kérdés már csak az, hogy ez mit is jelent. Sokak (sokunk) számára amolyan ellen-Richter volt, nagyon tud, az nem vitás, de mintha a szív hiányozna belőle.  Amíg Richter szerette a kisebb helyszíneket, útba eső városokat, Pollini mindig a nagyszabású koncerthelyszíneket választotta, London, Bécs, Salzburg, Milano. Egyszer-egyszer eljött Pestre is, emlékszem, a három Beethoven-szonátára a Kongresszusi Központban, nagyon menő volt, csak az ember azt nem tudta: miért ezt játssza. Néha mentem utána, egyszer hallottam Bécsben, egyszer Londonban, az már nagyon a leszálló ág volt, már kiment belőle a technika, és akkor tényleg furcsa volt, mert nem azt hallotta az ember, hogy még így is, romjaiban is micsoda óriás, hanem hogy ha nem játszik pompásan, akkor mintha sehogy sem játszana.

Utólag mintha jobban értené az ember, hogy azért keresett ő is, kereste mit és hogyan, csak ha az ember világsztár, akkor kötve van a keze. Azért játszott Schönberget is, Luigi Nonót is, Beethovent és Boulezt egymás mellett. Még vezényelt is, és meglepő módon nem valami varázsos szimfonikus titokzatosságot, hanem A tó asszonya című Rossini operát. És szívta a cigarettáit, annyira nehéz volt róla cigimentes képet készíteni, hogy inkább retusálták az egyik lemezborítóján a fényképet, eltüntették az ujjai közül a bűnös szenvedélyt.

Teljes téboly: tegnapelőtt halt meg, és jobban tetszik, mint életében bármikor. Csak a halott zongorista a jó zongorista.

Nem, nem, NEM.

Emlék Eötvös Péterről

Emlék Eötvös Péterről

eotvos.jpg

Úgy emlékszem, kétszer készítettem interjút Eötvös Péterrel, bár egyszer sem sikerült kihasználni jól a lehetőséget, hogy vele beszélhetek. Másodszor a lakásán kerestem föl, beszélgettünk zeneszerzésről meg a világról meg a sikereiről, a végén mondtam, hogy szeretném lefényképezni. Mondta, hogy jó, persze, itt szokták mostanában, levette és kinyitotta a zongorán lévő dobozt. Abban volt a frissen kapott Arany Oroszlán-díja, leült mellé, egy kicsit mosolygott magán. Talán azért, mert hogy hiába ő Eötvös Péter, azért a jelek szerint fontos neki az elismerés, de az is lehet, hogy azért, mert hiába ő Eötvös Péter itt pózol most egy újságírónak – ezt tényleg nem tudom.

Köszönöm, viszontlátásra.

Egy pillanat, mondta. Olvastam az írását Harrison Birtwistle-ről, nagyon nem voltam megelégedve vele. És mondta, hogy miért nem, mi a félreértés, és nem érzi indokoltnak a gúnyolódást azon sem, hogy közben Birtwistle-t lovaggá ütötték, és Sir Harrison lett belőle.

Mondhatnám, hogy meg voltam semmisülve, de egyáltalán nem. Meg voltam illetődve, az igaz, meg voltam tisztelve, az még igazabb, hogy egy Eötvös Péter veszi a fáradságot, és még mindig veszi a fáradságot, és még mindig, és egyre jobban belemelegszik. Most mondja, mi baja van ezzel a zenével, és fölállt, odament a szekrényhez, elővett egy hatalmas partitúrát, kezembe adta. Mi baj van vele? Elveszetten lapozgattam.

Megszánt. Jól van, csak el akartam mondani.

Búcsúztunk, köszöntem az interjút és a leckét.

Mivel az Arany Oroszlánt Eötvös Péter 2011-ben kapta meg, gondolom, ennek idén már tizenhárom éve. És megtanultam a leckét vagy csak megköszöntem?

Tisztelet a fordítóknak

Tisztelet a fordítóknak

brautigan2.png

Míg Richard Brautigan kalandjait követtem, váratlanul beleütköztem ebbe a versbe.

The Galilee Hitch-Hiker
Part 1

Baudelaire was
driving a Model A
across Galilee.
He picked up a
hitch-hiker named
Jesus who had
been standing among
a school of fish,
feeding them
pieces of bread.
"Where are you
going?" asked
Jesus, getting
into the front
seat.
"Anywhere, anywhere
out of this world!"
shouted
Baudelaire.
"I'll go with you
as far as
Golgotha,"
said Jesus.
"I have a
concession
at the carnival
there, and I
must not be
late."

 

1958-ban jelent meg a költemény, kilenc részből állt, mindegyik rész úgy kezdődik, hogy Baudelaire. Nem volt eszelős könyvsiker, legalábbis akkor, 200 darabot nyomtak belőle, Brautigan az utcán árulta, ha árulásnak lehet mondani, hogy megszólította az arra járókat, vegyenek már tőle egy füzetet. Aki vett, annak ma valószínűleg vagyon, vagy vagyonka van a kezében. Ezzel a tudattal zavarjuk el azt, aki legközelebb Fedél Nélkült hoz a közelünkbe.

De nem is ez a lényeg, hanem hogy milyen jó kis egyszerű, de szép, húsvét környékén jól elmondható szöveg, a fordításához nem kell se rímelni, se ritmikus szöveget írni, gyorsan megcsinálom. Gondoltam. És el is kezdtem.

Baudelaire egy

tragacsot vezetett

Galileában.

 

Ez még csak a második sor, de máris felad egy megoldhatatlan problémát. Mit kezdjek azzal, hogy A-modell? Az A-modell egy Ford, a T-modellt váltotta föl 1927-ben, 1958-ban tehát tényleg tragacs, vagy legalábbis „egy régi Ford”, de Baudelaire-hez képest egészen új, annyira, hogy csak a halála után hatvan évvel kezdték el gyártani. Mindegy, menjünk tovább.

 

Felszedett egy stoppost,

úgy hívták, Jézus,

épp egy csapat

halacska között ácsorgott,

és kenyérrel

etette őket.

 

A stoppos (vagy stopos?) elég utálatos szó, de jobb most nincs, ha azt akarjuk mondani, amit Brautigan. De vajon a „school of fish” fordítható csapat halnak vagy halcsapatnak? Ez is mindegy, megint menjünk tovább.  

 

„Merre a menet?”

kérdezte

Jézus, míg

bekászálódott az első

ülésre.

„Akárhová, akárhová,

csak el ebből a világból”,

kiabált

Baudelaire.

„Jövök veled,

de csak

Golgotáig”

mondta Jézus.

„Jelenésem van

 ott, a

karneválon,

és nem akarok

elkésni.”

 

Majdnem problémátlan rész, lehet, hogy a „bekászálódott” kicsit sok, csak beszállt, lehet, hogy a Golgota elé kellene névelő, de így jobban tetszik, mintha valóságos úti cél volna, ahová egy Amerikában stoppoló Jézus el akarna jutni. Csak itt van ez a nyavalyás „concession” a végén. Először úgy gondoltam, hogy ez valami árusításra való engedély, szóval azt mondja Jézus, hogy van neki egy standja Golgotán, de a vers többi részében előfordul a „stand” szó, akkor Brautigan valószínűleg nem így érti. Meg lehet hagyni koncessziónak, és akkor az ember el sem árulja, hogy voltaképpen nem érti, miről is van szó. Mégis inkább a jelenést választottam, mert az egyszerre mai és bibliai szó, pont illik ide. Legfeljebb nem azt jelenti, amire a szerző gondolt, mindenre nem lehetünk tekintettel.

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy tisztelet a fordítóknak, mert ennyire egyszerű szövegben is rengeteg a buktató.

Azért idemásolom a kész változatot.

 

A galileai stopos

  1. rész

Baudelaire egy

tragacsot vezetett

Galileában.

Felszedett egy stoppost,

úgy hívták, Jézus,

épp egy csapat

halacska között ácsorgott,

és kenyérrel

etette őket.

„Merre a menet?”

kérdezte

Jézus, míg

bekászálódott az első

ülésre.

„Akárhová, akárhová,

csak el ebből a világból”,

kiabált

Baudelaire.

„Jövök veled,

de csak

Golgotáig”

mondta Jézus.

„Jelenésem

 van a

karneválon,

és nem akarok

elkésni.”

 

Innen és túl

Innen és túl

bernsteinjackson.jpg

Nem is tudom, hogy ez valami rendcsinálás, vagy kényszeres osztályozás, rangsorolás. Esetleg előjön az emberben a vágy, hogy bizonyos dolgokat leszögezzen magának, aztán másnap keresse a harapófogót, és nagy fáradsággal kihúzza a szögeket a saját bölcsességéből.

Leonard Bernsteinnel vacakolok, hogy voltaképpen ki is ő. Mert valamikor igazán egyszerű volt a képlet, karmester, karmester, karmester, és sokadik sorban zeneszerző. Ebbe egy kicsit azért belekavart a West Side Story, nekem évekbe tellett, hogy megértsem, ez a Bernstein ugyanaz, aki dumál a tévében, vagy vezényel a lemezeken, de legyen az a kivétel. Azért ő nem a West Side Story írójaként azonosította volna magát.

Hanem miként? Mondjuk valami kettős identitásként, aki befelé fordul, és komponál, kifelé fordul, és vezényel. Talán arra gondolt, hogy neki is sikerül az, ami Mahlernek, talán ezért volt fontos számára Mahler, mert a hasonlóságot érezte. Mahler meg tudta csinálni, év közben karmester, nyáron komponista, aki ugyan nem aratott feltűnően nagy sikereket a szimfóniáival, de mire való az utókor? Mire való Bernstein, aki majd elvezényli az első teljes Mahler-ciklust hanglemezen?

A másik hasonlóságot Bernstein maga tagadta. Mármint azt, hogy ő lenne az új Gershwin. Hogy lenne ő? Gershwin a könnyűzenéből indult el a klasszikus felé, ő meg épp fordítva, klasszikus komponista, aki dalokat és musicalt is tud írni.

Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy régi LP-t hallgattam, az egyik oldalán Copland 1. vagy Orgona-szimfóniája van, a másikon Bernstein Serenade című műve. És miközben a két zene hasonlít egymáshoz, szimfonikus zenekar és szólóhangszer, szinte orgonaverseny az egyik, szinte hegedűverseny a másik, mintha a szakadék két oldalán szólna a muzsika. Copland igazi, nagy zene, feszes és mély, Bernstein meg vidám pillanataiban nagyon lelkesítő, de amint mély akar lenni, terjengőssé és laposkává válik. Persze, mind kettőt ő vezényli, ami látszólag kiegyenlíti a köztük lévő különbséget. Sőt, ha belegondolok, kik játszották Bernstein vezényletével a Serenade-et… A bemutatót Isaac Stern, ezen a korongon Zino Francescatti, a későbbi, digitális felvételen Gidon Kremer. Nekem még Itzhak Perlman előadásában is megvan. Hát ugye, ez az a színvonal, ahol a Boci, boci tarka is remekműnek hatna.

Valamikor azt hitte az ember, hogy ha maga Bernstein eltűnik a művek mögül, nem fogja karmesterként promotálni magát, akkor ezek a zenék lassan eltünedeznek a repertoárról. Ennek egyelőre nem látom a nyomát, előbb hallani ma a koncertteremben Bernsteint, mint Coplandet. Szóval vannak kétségeim a leszögezettekkel kapcsolatban.

Utolsó szavak

Utolsó szavak

Sajnos nem lehet Cezanne-ról úgy írni, hogy az ember ne foglaljon állást ékezet-ügyben. A legújabb kutatások szerint nincs bóbita az e betű fölött, de az újraforgalmazott Cezanne-film (Egy élet portréi) még a 2017-es portré-kiállítások kapcsán készült, így ékezetes a Cézanne benne. De ugyanarra a festőre gondolunk.

A kiállítás egészen csodálatos lehetett, nekem kimaradt, pedig két európai helyszínen is volt, Párizsban és Londonban, onnét vitték Washingtonba, így azonban nem is azután a kiállítás után kezdtem el vágyódni, hanem ami nálunk volt, a Szépművészetiben, mennyire jó volna most azt nézni újra, de hát ez már csak ilyen. Hiába képzeli az ember, hogy a képzőművészet tartós anyag, ellentétben a színházzal vagy a zenével, mégsem egészen így van.

Marad hát a Cezanne-csodálat, meg a portrécsodálat, meg a modellt ülők csodálata. Például a galériás Ambroise Vollard-csodálata, aki 116 gyötrelmes modell-ülés után azt hallja a festőtől, hogy van az a két négyzet a jobb öklén, most elmegy a Louvre-ba (mármint Cezanne), megnézi, hogy milyen színt is használjon ahhoz a két négyzethez, mert ha elrontja vagy elrontotta, akkor sajnos az egész képet újra kell kezdeni.

cezannevollard.jpg

Ahogy az lenni szokott, a művész életét bemutató filmek vége itt is szomorú, meghal a nagy ember, de előtte felolvasnak egy részletet a fiának írott utolsó leveléből: „Minden kortársam idióta – rajtam kívül”. Ezt írta Cezanne 1906. október 16-án. Október 22-én meghalt. Csak azért szólok, hogy ha valakit ez az érzés tölt el, jobb, ha tudja: közel a vég.

Majakovszkij, a király

Majakovszkij, a király

20240321_061018.jpg

Bizonyos dolgokról nem tudok számot adni. Például ezt is nemrég találtam a szobámban, pakolás közben, és el nem tudom képzelni, hogyan került hozzám, és miért. Nem teljesen az, aminek látszik, nem egy szovjet útlevél, csak egy szovjet útlevéltok, de hogy kitől kaptam, nem tudom. Valószínűleg tréfából. Vagy én akartam vele megtréfálni valakit, aztán meggondoltam? De akkor honnét szereztem be?

Ma már az egésznek csak irodalmi vonatkozása van, mert persze rögtön eszembe jut róla az, ami már évtizedek óta nem jutott eszembe, Majakovszkij, és a Vers a szovjet útlevélről. Amikor utoljára eszembe jutott, az egyik nagybátyámmal vitatkoztunk azon, hogy mi is a pontos szöveg. A bürokratákra vicsorgok, mint az ordas, pecsétek előtt én hasra nem estem. Ez volt az én változatom, ő meg ahhoz ragaszkodott, hogy nagy plecsnik előtt nem esett hasra a költő. A többi stimmelt, a poén az, hogy olvassátok, irigyeljetek, én a Szovjetunió polgára vagyok. Csak arra nem gondoltunk, hogy mindkettőnknek igaza lehet, Képes Géza két változatot is készített, ő az egyiket tanulta, én a másikat.

Megtanulni egyikünknek sem kellett a verset, és most arra gondolok, hogy ha mégis ilyen hosszan tudok belőle idézni viszonylag pontosan, akkor valamit mégis tudhatott Majakovszkij.

A levegőtlen présben

A levegőtlen présben

p3190365.JPG

Arra nem emlékszem, hogy az Amikor mindig Galéria volt-e, már nevében, de most igazán galéria tetteiben, a Pozsonyi út elején (bejárat a Katona József utcából), igazi kiállítással, Percz János műveivel. Fémek fémek hátán, leginkább, mit össze nem hegesztett élete során Percz János. Tényleg, mit és mit nem, mert egy kicsit ismerősnek tűnik történet, hogy kettős életet él a művész, mármint a műveivel is, dolgozik, hogy fenntartsa magát, és dolgozik, hogy megvalósítsa magát, hogy ilyen buta kifejezéssel éljek, szóval mintha szívből is, meg pénzért is, bár a kettő egymástól élesen nem elválasztható. Ha pénzt kap, akkor is van szíve, és ha szíve van, talán akkor is kap pénzt, bár ez az utóbbi nem biztos. Hetvenes évek. Ki is volt hasonló történet nem olyan rég?

Mácsai János.

Egy kicsit mintha őt nézné most az ember, csak szoborban, mütyürben és szoborban, és a mütyürök közt is van szoborszintű, szép forma, egy gyertyatartó jut most az eszembe. Aztán egy másik, az még szebb volna, ha a stabilitás miatt nem kellene a nőalaknak békatalpakon állnia. Meg mindenféle bronzok, néha azért azt érzem, hogy ilyet kaptak a nyugdíjba vonulók a szakszervezettől, osztályfőnökök az elballagó osztálytól.

Közben meg vannak mindenféle szögek, drótok, prések, fák, kicsavart dolgok, és ha már a feliratokon Pilinszkyre hivatkoznak, tudni vélem, melyik Pilinszky-sorra: „Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.” Nem volt könnyű akkor élni. Felnőttként biztosan nem.

Közben eszembe jut, hogy mintha akkoriban lett volna egy ilyen iránya is a képzőművészetnek: el a rajztól. Meghaladni a grafikát. Még a legmagasabb szinten is. Mintha Kondor Béla is színes rajzokat készített volna, amikor festett, és mintha Percz János is fémből hegesztett rajzokat készített volna. Hogy ez miért volt így, az oktatás volt ilyen, vagy a festményeknek és szobroknak, mütyüröknek jobb ára volt, arról persze nincs fogalmam.  

Helycsere

Helycsere

brautigan1.jpg

Nem tudom mennyire közismert dolog, hogy Richard Brautigan első regénye a második, és a másodikból lett az első. Megírta a Pisztrángfogás Amerikábant, elvitte a kiadóhoz, nagyon jó, nagyon szép, de a közönség ezzel nem fog tudni mit kezdeni. Próbáljuk meg idomítani egy kicsit az olvasót, valamivel, ami közelebb van a normálishoz. ebből lett a Big Sur, Egy déli tábornok az amerikai polgárháborúban.

Magamat leszámítva senkit sem ismerek, akinél bevált volna a módszer. Velem viszont tényleg így volt, félrehajítottam a Pisztrángfogást, hogy ez micsoda marhaság, de annyira azért nem volt marhaság, hogy a sarokból elő ne kerestem a könyvet, nézzük meg, mi az a másik regény, ami mellé van kötve. Aztán a másik után visszatérés az elsőhöz.

Ami az amerikai olvasókat illeti, az Egy déli tábornokból nyolcszáz darabot adtak el. Ez azonban nem vette el a kiadó bizalmát, megjelentették a Pisztrángfogást, és négymillió eladott példányig meg sem álltak.

Most újraolvastam mindkettőt, először is azt keresve, hogy vajon hat-e még, és ha nem, miért nem. Hat. De nem annyira. És valahogy látni vélem, hogy tulajdonképpen az történt ott is, ami nálunk is megesik, a költészet kiadói szempontból nem kifizetődő, az emberek nem vesznek verseskönyveket, tessék prózára váltani. De a regényt író Brautigan azért még költő maradt, a Pisztrángfogás inkább líra, mint regény, elbeszélő költemény, mely nem beszél el semmit. Az újraolvasás persze felszínre dob néhány érdekes fordítási hibát, tévedést, hogy most hirtelen mást ne mondjak, az Egy déli tábornokban a fű és a kokó ugyanazt a kábítószert jelenti. Ártatlanok voltunk, vagy ha mi nem, Gy. Horváth László bizonyosan.

Mivel alapvetően épp őt olvasom, a Feltámadás általa készített új fordítását, azért érdekel, hogy vajon Brautigannek is lesz-e annyi ideje, mint Tolsztojnak, fogja-e őt is valaki újrafordítani.

Jogi eset

Jogi eset

Meghalt Eric Carmen, és először nem is tudtam, hová tegyem a nevét, hogy miért ismerős, vagy mennyire ismerős a neve és a munkássága, aztán, persze, eszembe jutott. Többek között ő írta és eredetileg ő énekelte az All by Myself című dalt. Azt, amivel az első Bridget Jones-film kezdődik, René Zellweger pizsamában tátog rá, miközben egyetlen üzenet sincs a rögzítőjén. Na, hát ennyire régi dal, hiszen Bridget Jones is már egy feldolgozásra énekel, nem Eric Carmen hangjára.

Igazából még annál is régebbi, hiszen a dal két részből áll, refrénből és verzéből, a refrén, az All by myyyyyyyself rész eredeti Eric Carmen-szerzemény, de a strófához épp nem volt ihlete, és a klasszikus nevű Carmen azt tette, amit a slágerszerzők gyakran megtesznek, a klasszikus zenéhez fordult. Nem Bizet-hez, hanem Rachmaninovhoz, nem dalhoz, hanem a c-moll zongoraverseny második tételéhez, arra írt szöveget. Ha lopás, mindenesetre színvonalas lopás. De Eric Carmen azt sem tudta, hogy lopás, mert Amerikában ez a hatályos törvények szerint nem volt lopás, a jogdíjakat a mű keletkezésétől számolták, a zongoraverseny bemutatója 1901 novemberében volt (illetve ez is nagy októberi bemutató volt, Rachmaninov azt hitte, 1901 októbere van, amikor leült a szólista székére), az All by Myself meg 1975-ben jelent meg lemezen.

Micsoda pech: a dalból világsláger lett, és a szerzői jogok érvényessége másutt a szerző halálától számított ötven évre szóltak, Rachmaninov pedig 1943-ban hunyt el. Az örökösök meg is mozdultak, perelni sem kellett, Eric Carmen mindent elismert, és megállapodtak, hogy a jogdíj 12 százaléka Rachmaninovékra száll. Micsoda win-win szituáció.    

Most már, persze, mindegy, a szerzői jogi védelem időkorlátját ugyan fölemelték hetven évre, de Rachmaninov abból is kicsúszott, ma már csak Eric Carmennek jár a dalért a pénz. Illetve az örököseinek.

süti beállítások módosítása