Igazából négy. Vagy hat. Ma van Hantai Simon századik születésnapja, ma nyílik a kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, de tegnap volt a megnyitó. Ahogy szokás, beszéltek, viszonylag hosszan, ahogy nem feltétlenül szokás, zenéltek, Hantai három fia is zenész, sőt régi zenész. Annyira azok, hogy én elég sokáig nem tudtam a csembalista Pierre Hantairól, hogy „ő a fia”, nyilván gyanús volt, hogy valakinek Hantai a neve, de az i-n két pont van (ezt nem tudom leírni, azt hiszem), amitől nem lesz annyira egyértelműen magyar a szó megjelenése. Persze, azért van a két pont, hogy ki kelljen mondani az i-t, hogy ne „anté” legyen, hanem legalább „antai”. Azért egy kicsit Hantai Simon úgy marad meg nekem, hogy „ő az apja”, majdnem mint a klasszikus Mendelssohn-helyzetben, ahol a bankár papa, a filozófus és a zeneszerző között azt mondta: fiatalon az apám fia voltam, mostanra a fiam apja lettem.  

A megnyitón tehát zenéltek, hogy hogyan, azt nehéz volna megmondani, mert a múzeum román csarnoka visszhangzik is, nagyon magas is, a fuvolából fölszállt a hang a magasba, aztán valami bugyogásként tért onnét vissza. Nem baj, nem is ez volt a lényeg. Harminc év múlva úgy emlékezünk majd vissza, hogy csodálatos élmény volt. 

Lemaradtam a Kirstie Alley-alapvetésekről, és, gondolom, most már így is marad, nem láttam a sorozatait, se amiben játszott, se amiben önmagát játszotta, hogy vajon le tud-e fogyni. Amennyire tudom, sikerült neki, de aztán vissza is tudott hízni. Azt a meggyőződést, hogy Kirstie Alley csodálatos színésznő volt, voltaképpen egyetlen filmre alapozom, egyetlen film egyetlen jelenetére, az Agyament Harryben arra, amikor megtudja, hogy a férje megcsalta az egyik pszichológiai páciensével. Miközben épp a szó szoros értelmében a férje torkának ugrik, megérkezik egy másik paciens, ő összeszedi magát, bevonulnak a rendelőbe, a férfi vallani kezd, de persze a nőben forrnak az indulatok, kimegy egy kicsit üvölteni, visszajön, gyógyszert vesz be, megint kimegy, megint üvölt. 

(Ez az a jelenet, amibe egy kicsit bele kellett nyúlnia a magyar fordítónak, Woody Allen azt mondja, azért vált el az első feleségétől, mert éjszaka, amikor a hold rásütött, olyan volt, mint Max Schmeling. A magyar néző meg nem tudja, ki az a Max Schmeling, így a szövegben azt mondja, úgy nézett ki, mint Sammy Davis junior.)

Szuper vicces a jelenet, Kirstie Alley csodálatos, egyébként Bánsági Ildikó is csodálatos a magyar szinkronban, és most azon gondolkodom, szabad-e ilyenkor röhögni. De ha nem szabad, akkor is muszáj.

El vagyok szánva, hogy egy nap nekiülök, és végighallgatom az összes lemezemet. Mármint a vinyl lemezeket, és nyilván nem egy nap alatt, csak hogy ne maradjon a szobában olyan lemez, amin nem tudom, hogy mi van. Kell hozzá előkészület, vagy ha az nem, legalább egy lemezjátszó, semmi különös, csak legalább olyan, amelyen egy tartott hang végig ugyanabban a magasságban szól. Meg erősítő. Meg hangfal. Nem szidom a sajátot, legalább forog, és valami kijön belőle, hiszen épp ennek örültem tegnap.

Szó sincs hifizmusról vagy valami elitista zeneélvezetről, egyszerűen vannak olyan zenék, amelyek máshogy ma nem hallgathatóak meg. Mozart-szonáták, Kocsissal. Persze, lett belőle CD, és a fénykép ugyanaz, mint a régi albumon volt, de biztosra mentek, csak a Török indulós A-dúr szonáta van rajta, meg a c-moll a fantáziával együtt. Az albumban meg még van hét. Nem tudom, ki döntött úgy, hogy melyik cédésíthető, és lesz-e még változás. 1980-ban jelent meg a lemez, és akkor az volt a nagy vállalás (akkor azt hittem, nagy), hogy a téli iskolai szünetben meghallgatom az összes szonátát. Már ami rajta van, mert ez albumpár volt, amit nem Kocsis játszott, azt Ránki, kék ingben.

Egyébként érdekes, mennyire nem LP-barát egy ilyen kiadvány, akárhogy ügyeskedtek, végül mégis lett egy olyan lemezoldal, amelyen egy teljes szonáta sincsen, a 7. lemezoldalon az egyik szonáta utolsó két tétele van rajta, és a következőnek az elsője.  

Mindegy, főleg úgy, ahogy most hallgattam, mert ami régen egy szünidőre való vállalás volt, az most egy délután, raktam és fordítottam a lemezeket, amíg egyszerre csak eljött az utolsó oldal. Mind a műfaj, mármint a vinyl, mind a zene, mind a magántörténelem tökéletesen alkalmas lett volna egy nagy nosztalgiaparádéra. Ahogy Csáth Géza írta, amikor összeszedte, hogy mik a jó dolgok az életben: napfényes délelőtt könnyű lázzal Mozartot zongorázni. Akkor mennyire jó, ha az embernek még láza sincs. És nem is ő játszik, csak hallgat.

A lényeg mégis az, hogy egy pillanatra sem éreztem ezt a múltba révedést, hogy fiatalok voltunk, meg beh szépek is voltak a régi karácsonyok. Ez Kocsis. Vagy ez is. Nem állítom, hogy tökéletes, amit csinál, hol kapkodós, hol kemény, hol elmegy valami mellett, nyilván szándékosan, talán provokál is, de soha nem engedi, hogy ez valami múltról szóló előadás legyen. Még akkor sem, amikor maga az előadás is a múltból jön. Attól, hogy meghalt, még él.    

Tudom, hogy vannak, akik megőrülnek Händeltől, és nemcsak a tudatlanok között, de muzsikusoktól is hallottam már, hogy nem lehet kibírni, folyton bejönnek valami nők, és visonganak. Nincs igazuk, de értem, mire gondolnak.

Viszont itt van Lea Desandre, aki bejön és visong, épp egy áriát a Semele című operából. Mikor utoljára (és először) láttam a darabot, Cecilia Bartoli énekelte ezt az áriát, miközben párnákat vágott Jupiter fejéhez, megesküdtél, hogy megmutatod magadat teljes valódban. Jupiter meg a fejét fogja, mert tudja, hogy mik lesznek a következmények. Még csak nem is ez a leghíresebb ária a Semeléből, legalább három sokkal többet énekelt is van még a darabban. De ez tényleg milyen csodálatos. Nemcsak azért, mert milyen zene, mekkorát kell visongani benne, hanem mert az egész teljesen mai szituáció, a csalódott nő nekitámad a férfinak, közben fenyegetően díszítgeti a szólamát, ötven év se kell hozzá, és ebből lesz az Éj királynőjének áriája, bár nem tudom, Mozart látta-e a Semele kottáját. Ahogy Lea Desandre énekli, úgy benne van az ötven év, és benne van még kétszázötven év, kényelmesen érkezünk meg a mába, a mozdulat, az indulat teljesen mai, a hangzás meg, a sikálás, az ember eszébe juttatja, ahogy a DJ-k sikálnak a vinyl lemezekkel. Hello, Händel cimbora.

Tulajdonképpen nem mondani akartam, hanem kérdezni: hogy lehet valami ennyire-ennyire jó?

Az ember hajlamos megháborodni, pusztán attól, hogy valami jó filmet lát... Nem is a jóság a lényeg benne, hanem hogy olyan film, amit érdemes volt elkészíteni. Bernáth Szilárd a rendező, a film a Larry, és mindjárt azt hinné az ember, hogy tessék, egy politikailag megterhelt mozi, most akkor állást kell foglalni, hogy Vilmányi Benett jó vagy rossz, igaza volt, vagy nem, amikor visszautasította az elfelejtettem, mit.

Nem tudom. Azt viszont eleve tudtam, hogy jó színész, de körülbelül el is felejtem a Larrynél. Mintha nem ezek a kategóriák számítanának, hogy jó vagy rossz, hanem hogy nesze, nézd. Nézz szembe vele. Hogy az ember azt hiszi magáról, hogy egyfelől szociálisan érzékeny, másrészt homo aestheticus, nem szívesen mozdul ki a mozi-színház-hangverseny háromszögből. Menjen Szabolcsba birkát nézni, akinek erre van indíttatása, és ne zavarjuk egymást.

Erre betolják Szabolcsot a moziba, bejönnek a birkák, rendőrök, cigányok, és már attól is bűnösnek érzem magam, hogy az egyik csávón Fort Worth feliratú atlétatrikó van. Nyilván ő soha nem megy Fort Worth-be. Én meg voltam.

És Szandtner Anna szemöldöke! Olyan tetováltnak látszó, ostoba ívű, tintakék valami a szeme fölött, egyáltalán nem túlzás, és mégis csodálja az ember a színésznőt, hogy ezt bevállalta. Hogy így kell látszódnia a világ előtt, miközben mások önerőből és önakaratból így látszanak.

Valószínűleg itt van a lényeg, a birkák és a szemöldök környékén, hogy kapja az ember ezt a színtiszta Borsodot (tudom, az előbb Szabolcsot mondtam, nem is javítom ki, ekkora tirpák vagyok), közben meg nem valami dokumentumérték és birkaszag a film, hanem színészet és forgatókönyv, és az egész filmen végigszaladó szimbólumok. Larry jó pásztorként viszi a bárányt az első jelenetben, de megjelenik majd Tamás pásztor is, a keresztény közösség vezetője. Megváltás, az nincs.   

Inter oves locum praesta.

Szerdán Nina Stemme énekel a Müpában, és azt hiszem, vagyis attól félek, mert valami halavány kampányba kezdett a Müpa, jöjjetek, kedves érdeklődők, ez egy nagyon menő énekesnő. Persze, igazuk van, de azért furcsa, hogy ma egy énekesnőt mivel hirdetnek. Nem a hangjával, nem a szerepeivel, nem az általa boldogított operaházakkal vagy karmesterekkel, hanem azzal, hogy ő az egymillió dolláros Birgit Nilsson-díj nyertese.

Lehet, hogy hatni fog, bár azt gondolom, hogy aki tudja, ki volt Birgit Nilsson, az magától is ott lesz a hangversenyen. Ami meg az egymilliót illeti, valamiért nem tetszik, ha a művészet átmegy a másik pályára játszani. Úgy értem, van a művészi érték és van a gazdasági érték, és szerencsés esetben a kettő együttáll, de rengetegszer nem áll együtt, nem a legdrágább szobor a legszebb, nem a legnagyobb énekes keresi a legtöbbet. És ezt valahogy jobb volna tudatosítani magunkban. Néha térdre lehet kényszeríteni a pénz világát, néha nem, Beethoven is jól keresett, ha nem is olyan jól, mint John Williams, de azért száz év múlva nem a Star Wars zenéjét fogják játszani. Legalábbis azt remélem.

Ha el nem romlik az erősítőm… vagy ha elromlik, de megcsinálják… vagy ha már megcsinálták, beüzemelem, és nem két hónap múlva jövök rá, hogy még mindig el van romolva… Tényleg van jó minden rosszban. Mert tegnap délután autóba kellett ülnöm, és bekapcsoltam a rádiót, és Andrew Lloyd Webber Requiemje ment… Na de mi ebben a jó?

Tényleg nem nagy mű, nem arról van szó, de azért bent maradtam már a szerviz előtt is az autóban, hogy meghallgassam László Boldizsárt, hogyan birkózik meg a Hosannával. Megbirkózott, vitézül, pedig a lemezen is hallható, hogy nem mindenkinek könnyű, Domingo elég rendesen fuldoklik a magasságokon. Közben arra gondoltam, hogy mennyire béna dolog az, hogy még ezzel a fura szórenddel sem tudok mit kezdeni, egyáltalán nem tudom, hogy magyarul miért úgy mondják, hogy „áldott, aki jön az Úr nevében”, és miért nem úgy, hogy „áldott, aki az Úr nevében jön”. Pedig nyilván van valami oka.

Aztán, ahogy az ember szereti kiterjeszteni a saját hülyeségeit vagy hibáit, arra gondoltam, hogy voltaképpen ilyen az egész mű, mintha a szöveg maga teher volna Lloyd Webber számára, sok-sok, de meg kell zenésíteni, holott ő csak annyit akar mondani, hogy Hosanna meg Pie Jesu. Kevés, amihez hozzá akar és tud tenni valamit, az is inkább a Jesus Christ Superstar és a Macskák világából, fölszimfonizálva, hogy ez most komoly dolog, apám emléke. Leginkább valami általános rettenetet akar közvetíteni, amiben, persze, igaza van, de amikor ezt hallja az ember, nem is érez mást, csak az általános rettenetet. A szó jó értelmében.

Biztos, hogy ez így nagyon kevés, nemcsak zenének, de szövegértelmezésnek is. Akkor meg miért maradtam bent a kocsiban a Hosannára?

Ha valamikor majd a közpénzek elherdálásával vádolják Ókovács Szilvesztert, az Operaház főigazgatóját, szívesen tanúskodok majd mellette: tényleg hideg van most a színházban. Én csak örülök neki, végre nincs melegem, mást nyilván zavar, hogy nyakig kell burkolóznia a sáljába. Ami az énekeseket illeti: azért együttérzéssel gondoltam közben Rálik Szilviára, mert ő lenge Brünnhilde, fehér gatyában és fűzőszerű felsőrészben, lehet, hogy néha borzong.  

Borzongani azért lehet. Nem mélyen, lelkileg felindultan, csak hogy ez lett ebből az egészből, ez az évezred, század, de legalábbis kéttized Ringje az Operában. Persze, velünk van a baj, én már azt is elfelejtettem, hogy novemberben is lehet Wagnert nézni, nemcsak az van, ami a Müpában megy júniusban. Hogy ez mire elég, az másik kérdés, az isteneknek bealkonyul, a természet is megadja magát, nemcsak kint, de bent is, tényleg van valami hipnotikus hatása, hogy már fél órája hullanak a levelek, van lágy neszük is, jó nagy avartartálynak kell lenni a színpad fölött.

Voltaképpen szép az előadás, ha énekesek nem volnának benne, talán még szebb volna, mert ezek a jelmezek nem állnak jól senkinek, de egy ideális világban éppenséggel szemben állhatna egymással a narancsszín hajú Elvis-utánzó család és a mükénéi kultúrából érkezett Siegfried, még ha utóbbi a fehér parókásokkal is bonyolódik szerelembe. Ha az az üzenet, hogy ez a világ megérett a pusztulásra, vettem.

Amúgy meg tényleg. Wagnert énekelnek úgy, hogy van, aki már nem tudja elénekelni szépen, van, aki még nem, van, aki soha nem tudta, és gyanús, hogy soha nem is fogja. Ami a zenekarból jön, az se nem szép, se nem jó. Ezt tapasztalva nyilván sokan azt kérdeznék, hogy akkor meg minek ez az egész, de milyen opera az, amelyikben nem játszanak Wagnert.

Milyen opera az, amelyikben így játszanak?

A régi szellemesség szerint ha 1900-ban lett volna számítógép, akkor kiszámították volna, hogy 2000-ben New Yorkban kilenc méter magasan fog állni a lótrágya. Egyszerű számítás lett volna, talán számítógép sem kellett volna hozzá, ha a kocsik és lovak száma ebben az ütemben emelkedik, akkor annak ilyen lesz a következménye. Azóta ezt az elmésséget használják azok, akik nem akarják elfogadni a jövőről szóló borús jóslatokat, kihalásról, hőmérséklet-emelkedésről, bármiről. Mit tudjuk mi, hogy mit hoz a holnap.

Ez, persze, igaz, kicsiben mindannyian megtapasztaljuk. Ha engem kérdeznek 1978-ban, akkor azt mondom, hogy 2022-ben már senki nem fogja érteni azt a kifejezést, hogy az óramutató járásával megegyezően. Akkor jöttek divatba a kvarcórák, épp leszoktunk arról, hogy térrel mérjük az időt, a múlást és elmúlást a másodpercek könyörtelen változását nézve tapasztalhattuk. Mi az az óramutató? Ezt fogják kérdezni negyven év múlva. Azt meg végképp nem fogják tudni, hogy mi a járásának az iránya.

Ehhez képest a mutató elég szilárdan tarja magát, részint azért, mert az órából ékszer lett, részint azért, mert ezt a formátumot is átvették a változtatható számlapú készülékek, így most azt is könnyen el tudom képzelni, hogy 2100-ra New Yorkban kilenc méter magasan fog állni a lótrágya.

A Fame című filmben Irene Cara nemcsak a híres dalt énekli, de szereplő is. Csinos, szép hangú, jó mozgású kislány, mint az életben, akinek félrecsúszik a pályája. Nem úgy, mint az életben, itt otthagyja a művészeti iskolát, mert szerződést kap, de aztán kiderül, hogy a szerződése, ahogy ma mondják, felnőttfilm kategóriára szól. Az életben pontosan nem lehet tudni, mi ment félre, miért nem lett még nagyobb és tartósabb csillag, a Fame mellett még ott volt a Flashdance is, ami neki is Oscart hozott, bár abban tényleg csak énekelt. Nem az éneklés hozta a díjat, azért külön nem adnak, de a What A Feelin’ című számnak szerzője is volt – bár ezt én sose tudom pontosan, és meglehetős bizalmatlansággal is nézem, mintha a fizetésnek volna egy formája, hogy a híres előadót szerzőként is szerepeltetik, és akkor részesedik a jogdíjból.

Igazából nem is erről akarok beszélni, hanem Irene Cara születési évéről. Mintha az övé lett volna az utolsó generáció, amelyik ezzel még machinálhatott. Ma már mindenkiről beszerezhetőek a pontos adatok, de Cara egy időben öt évet is letagadott, 1964-et tüntette föl dátumként. Ma már persze akkor is öreg virágszálacska volna, akit a kaszás kíméletlenül lenyakazott, másfelől meg 63 évesen is nagyon ifjú még meghalni, de hát nem lehet a halált hamis évszámokkal eltéríteni, mint valami Woody Allen-történetben. Művésznevekkel sem, hiszen ő eredetileg Irene Escalera volt.