Szívesen eljátszanám, hogy milyen régi, nagy rajongója vagyok Benedetto Antelaminak, mennyi éve vártam már a vele való nagy találkozást, de sajnos alapvetően úgy vagyok a szobrászat történetével, mint a legtöbben. Úgy képzelem, hogy a Római Birodalom bukásával az emberek leszoktak a szoborfaragásról, és Donatello érkeztéig nem is foglalkoztatta őket a kő. Aki nagyon akart faragni, az kiélhette magát a templomok kapujánál, díszíthette az ajtófélfát (-követ) és esetleg néhány szentet kivéshetett, de lényegében ezer éven át szünetelt a műfaj. Azóta, persze, láttam én is a Vatikáni Múzeumban a keresztény szarkofágokat, amik elég meggyőzően bizonyították legalábbis azt, hogy volt parázs a hamu alatt, de Benedetto Antelami nevét soha nem hallottam.

Ehhez kell Párma. A dóm, mellette a keresztelőkápolna, amit valószínűleg Antelami tervezett, furcsa, meglepően magas, nyolcszögű hasáb, és benne Antelami szobrai, az évszakok és a hónapok. A dóm azért fontos, mert van benne egy Levétel a keresztről, és oda van írva nemcsak Antelami neve, de az évszám is: 1173. A keresztelőkápolnában meg csak bámul az ember, az évszak-szobrokat, és az örök optimizmust, hogy a Tél mellett is egyik oldalt lombtalan, a másikon lombos fa áll. És a hónapok, hol fiatal, hol idősebb emberek végzik a jellemző munkákat, aratnak, hordót készítenek, valami retekszerű gumót húznak ki a földből. És ott van Január, szakállas férfiú, és két arca van, mint Janusnak, de nem egymás mellett, hanem az egyiket hátul viseli. Nem is lehetne látni, ha nem tennének tükröt mögéje, ami a régi szobornézőknek aligha adatott meg, de hát ők keresztelni jártak a kápolnába, nem bámészkodni.

Lodovico il Moro és a felesége, Beatrice d’Este fekszik a Pavia melletti kolostorban a sírban, az ember megbámulja őket, ahogy illik, látja, hogy Lodovico tényleg csak a bőr-, haj-, szemszíne miatt lehetett “moro”, mert a vonásaiban semmi afrikai jelleg nincsen. Valamiért nagyon megindító a két halott, bár a házasságuk nem nevezhető ideálisnak, például Lodovico szeretője volt a szép Cecilia Gallerani is, akit Leonardo festett le hermelines hölgyként.

Lodovico (ha megengedi, hogy csak így szóljak róla) éppen benyúl a szütyőjébe, nyilván pénzt adna valakinek, jelezvén önnön bőkezűségét. Talán ez a furcsa, hogy szütyő van rajta, ruha, cipő, harisnya, mindketten fel vannak öltözve, pedig ágyban fekszenek, vagy legalábbis ágyon, párnán. Mintha élnének? Pont mintha nem élnének, mert minek feküdne valaki cipőben az ágyon?

Ami a cipőt illeti, Lodovico finom bőrlábbelit hord, Beatrice viszont… Amindenit, amolyan holdjárót, vastag talpú surranót. Amíg élt, amíg állt, biztosan leplezte a cipő talpát a hosszú ruha, de most fekszik, a ruha felcsúszik, kilátszik a magassági segédeszköz. Végül is ki elől kellene már titkolni?

Aki szeret olasz templomokban lófrálni, az ismeri ezt a játékot: egymásra várunk. A templomok nagy részében sötét van, igaziból nem is mindig értem, hogy a régi közönség mit szólt ehhez, nem láthatták a drága pénzen felkért festők művét, mert az ablakok soha nem elég nagyok, és valószínűleg nem is elég tiszták. De amióta az elektromosság föl van találva, lehet reflektorokat elhelyezni a kupolákban. A nagy fény azonban nyilván árt a képeknek, továbbá itt a lehetőség egy kis extra bevételhez, az emberek bedobnak egy eurót, és aztán egy percig nézhetik a műveket.

Egy perc persze semmire sem elég, így aztán egymásra várunk, ki a következő. Ki dob, ki teszi boldoggá a bámészokat? Nemcsak a szegénység a probléma, de az új világ is, az embernek általában nincs pénz a zsebében, vagy ha van, nem a megfelelő érme. Nézzük egymást, nézzük Pármában a kupola alatt, végül egy nemes szabású orrot viselő francia odalép hozzám, és ajánlatot tesz. Két eurót kérnek, de neki csak egy van. Ha megosztanánk a költségeket…

Öt darab húszcentesem (centime-osom) van, de csodák csodájára az automata elfogadja. Az más kérdés, hogy körülbelül tizenöt másodpercig bírok fölfelé nézni, nem találom meg a képen a híres szenteket, épp csak ki tudom venni, hogy Szűz Mária úgy zuhan a mennybe, mintha valami örvénybe esne. Egyszerűen elszédülök, ha sokáig nézek mereven fölfelé. De legalább tényleg jót tehettem embertársaimmal.

Parma közelében, Fontanellatóban, ha nem is úttalan, de elég szűköcske utakon jut el az ember egy érdekes épülethez. Franco Maria Ricci volt a tulajdonosa, ott is halt meg 2020-ban, szépséges képek, szobrok, ruhák, rajzok, minden között, amiért élni érdemes. Vagy legalábbis amiért ő az életet élni érdemesnek tartotta.

Franco Maria Ricciről azt írja a wikipédia, hogy szerkesztő volt, de feltehetően ennél azért több, alighanem ő maga finanszírozta a szerkesztését, az FMR címet viselő folyóiratot, meg a kiadóját, amelyben leginkább (de nem kizárólag) képzőművészeti tárgyú könyvek jelentek meg. Tulajdonképpen emiatt is érdemes volna őt, vagyis a hagyatékát látogatni, de van az épület környékén egy még nagyobb szenzáció, a labirintus.

Ahogy illik, egy lyukon lehet bebújni és egy lyukon kibújni, azt hinné az ember, hogy ő itt el nem tévedhet, nem azért, mert annyira ügyes, hanem mert épp csak bemegy, benéz, és már fordul is vissza, de az utak annyira hívogatóak, a labirintus rendszere annyira átláthatónak látszik, hogy na, még ezen az úton gyorsan végigmegyek, ott befordulok, és már jövök is vissza…

Aha.

Aki végképp eltéved, és rájön a klausztrofóbia, vagy egyszerűen csak haza akar menni, annak föl kell hívni a jegyen (karszalagon) található számot, megmondani, hogy melyik a legközelebbi piros betű, amit lát, és akkor kinavigálják a munkatársak .

A labirintus egyébként nem kőfalakból áll, hanem különböző bambuszfajtákból, zöld szárú, fekete szárú, sárgás szárú. Most ősszel már peregnek a bambuszlevelek lefelé, talán nem is érdemes megtalálni a kijáratot, el lehet itt lenni, amíg ki nem tavaszodik.

Lehet, hogy ha az a könyv címe, hogy Író és próféta, akkor le sem veszem a polcról, de hirtelen szöget ütött a fejembe, hogy vajon miért mondják azt Tolsztojról, hogy költő. A könyv maga 1978-ban jelent meg, és a hazai sajtó Tolsztojról szóló cikkei vannak benne, szép, hosszabb-rövidebb írások erkölcsről és irodalomról, többnyire nem nagyon érdekesek, vagy nem úgy érdekesek, hogy Tolsztojról tud meg valamit az ember, inkább a szerzőkről, menő fejek, szavak mesterei. Azért van egy kivétel, Pásztor Árpád találkozott is Tolsztojjal, legalábbis ezt írja. Odautazott Jasznaja Poljanába, és bár nem volt előre egyeztetett időpontja, szerencséje volt. A Tolsztoj mellett szolgáló titkár-orvos felvidéki lévén beszélt magyarul, és segített rajta, láthatta a nagy embert, beszélt vele, szemébe nézhetett, megírhatta róla az emlékeit. Azon, persze, Pásztor Árpád is meglepődött, hogy Tolsztoj nagyszakállú muzsikként ül rubáskában az asztalfőn, a fia is foszlott ujjú ingben jár, de azért libériás inasok hozzák az ebédlőbe a fogásokat.

Ez már maga a Tolsztoj-rejtély vagy Tolsztoj-kérdés, hogy mennyire volt valóságos az ő tolsztojánizmusa, igaz-e, amit az ellenségei vagy ellenzői mondanak, hogy mindez csak reklám, érdekeskedés (nyilván nem igaz), de mégis van valami hasadás élet és irodalom között.

Egyelőre megakadtam ott, hogy ki ez a Pásztor Árpád? Soha nem hallottam róla, bár, meglepő módon olvastam róla, mert gyerekként szerepel A Pál utcai fiúkban, nem a filmben, hanem a könyvben, ráadásul saját néven, ő a nagy Pásztor a két Pásztor-testvér közül. 1877-ben született Ungváron (Molnár 1878-ban, szóval neki tényleg nagy Pásztor volt, egy évvel idősebb), Pesten a Szentkirályi utcában lakott. Író, költő, újságíró, Walt Whitman fordítója. Járta a világot, írta a cikkeit és a beszámolóit, a jelek szerint Tolsztojt is látta, és nem kamuzott. Aztán feltehetően megirigyelte Molnár sikerét az ifjúsági irodalomban, mert ő is megírta a maga Pál utcaiját, A Muzi címmel (ma nyilván meg kellene ezt változtatni), a Múzeum kerti fiúkról.  

Fent van az interneten, valamikor megpróbálkozok vele.

Szijj Ferenc fordította Werner Herzog regényét (kisregényét) magyarra, ez rögtön látszik a címen, ami versfordítás: Dereng a világ. Szabad, de hasonlít, fontosabb a hangzás, mint az értelem, az eredeti az, hogy Das Dämmerung der Welt. Nem tudom, mennyire volt szükség költőre a magyarításhoz, csak a magyar szöveg ismeretében úgy tűnik, hogy Werner Herzog akkor is rendező, amikor író, mintha csak azért írta volna meg a regényét Onada Hiroóról, a 2. világháború utolsó katonájáról (meg, persze, sokkal többről), mert nem tudta valamilyen okból leforgatni. Mintha ez volna Herzog ereje: képekben gondolkodik, a gondolatmeneteknél erőteljesebbek és emlékezetesebbek a képek, mondjuk a bivalyok, ahogy mozdulatlanul dagonyáznak a vízben, és csak a fülük mozdul időnként. Egy könyvvel több, egy filmmel kevesebb. Ámbár valaki még filmre viheti ezt is.

Mindig is foglalkoztatott, hogy akik azt mondják, K & H Bank, mármint ha úgy mondják, hogy ká end há, azok mit gondolnak, milyen nyelven beszélnek. Mert ha magyarul, akkor miért mondják hogy end (and)? Ha angolul, akkor miért mondják, hogy ká meg há? Gyerekkorom óta hallom azt is, hogy dzsíviszí a JVC-re, pedig, ugye, az is dzséj ví szí volna, ha a betűket eredeti nevükön akarnánk nevezni, más kérdés, hogy egy japán céget angol rövidítéssel kell-e kimondani.

Azóta viszont rájöttem, hogy a legnehezebb betű mégis a w. Legutóbb épp tegnap botlottam a problémába, Stohl András biztatta Kulcsár Edina pasiját, a G.w.M. rövidítésre hallgató férfiút, hogy ugorjék le nyolc méter magasból, valahogy úgy, hogy gyerünk dzsívíem, de az ő neve, ha ragaszkodik, hogy angolosan ejtsük ki, dzsídábljúem volna. Mintha ez visszatérő probléma volna. A BMW esetében még lehet véleményes is a dolog, mégis furcsa volna béemduplavézni, ha egyszer a német autó német neve valóban béemvé. Furcsa módon angolul ez nem probléma, ott bíemdábljú a márka. De a duplavével magyarul sem vagyunk kibékülve, én csak egyetlen embert ismertem, aki az internetes címeket helyesen mondta ki, de ő sem azt mondta a www.-re, hogy duplavé, duplavé, duplavé, hanem hogy vevé, vevé, vevé. Amennyire látom, ez egyébként nemzetközi lustaság, olaszul is vuvuvút mondanak, igaz, nekik ez a betű, mármint a w nincs is benne az ábécéjükben.

Megoldás nincs, ami G.w.M.-et illeti, ugrott és túlélte, és nem gondolkodik azon, hogy őt hogy is hívják.

Nem az, amire gondolhat esetleg bárki, ha a címet olvassa, nem valakik az asztalon, hanem maga a két asztal, a kisebbik égnek fordult lábakkal, fölötte a nagyobbik, és ritmikusan mozognak. Nem csapnak nagy zajt, igazán diszkréten csinálják, de azért örülnek egymásnak. Legalábbis remélem.

Mindjárt bezárnak Szentendrén a múzeumok, november 1-től takarékosság van, addig viszont látható a MűvészetMalomban Pacsika Rudolf kiállítása. Sok rejtélyes tárgy vagy még rejtélyesebb mozdulat, néhány kerekesszék, ha összehajol. Fűvel benőtt emberi agy, öntözhető, nyírható, rendben tartható. Agyam a mű címe, szóval maga Pacsika tartja rendben az agyát, hogy ilyen dolgokat álmodjon. Papírpiszoár, három t betűből összeállított bumeráng, amivel a művész jól tarkón somja magát a videón. Nem mondok el mindent, három szinten Pacsika, aki szerencsés, ott találja a művészt magát, aki szívesen megmagyaráz mindent. De nem is kell szerencse hozzá, csütörtökön tárlatot vezet. És hamarosan a sötétség.

1992-ben én már nemigen néztem az olimpiai közvetítéseket, de Derek Redmondról azért hallottam. Négyszázas futóként az esélyesek között emlegették, de a középdöntőben elszakadt a comb hajlító izma, egy lábon ugrándozva, szörnyű fájdalmak között szökdécselt a cél felé. A biztonságiak sorfalát ekkor áttörte egy idősebb, testesebb férfi, és odaszaladt a futó mellé, átkarolta, együtt mentek tovább a hátralévő bő száz méteren. Derek Redmond apja, Jim volt az. A többiek már rég átfutottak a célvonalon, de a fényképészeket természetesen nem érdekelte, ki nyert, ki jutott tovább, végre történik valami. Végre fölébredt az olimpiai szellem, nem a győzelem, hanem a részvétel, és valaki, aki soha nem adja föl. Az olimpia nagy pillanata lett.

Tudom én is, nem biztos, hogy akkora pillanat lett volna, ha Redmond papa nem talpig Nike-ban segíti a fiát, néha kell szerencse is ahhoz, hogy nagy legyen a pillanat. Nem is ez a lényeg most, hanem, ha valaki megnézi a filmet, egyre jönnek az olimpiai segítők és biztonsági emberek, hogy tessék lemenni a pályáról, a verseny véget ért, szeretnénk folytatni a selejtezőket. Redmond papa egyre dühösebben zavarja el a biztonságiakat, kopjanak le, átmegyünk a célvonalon. Át is mennek. Ha nem ennyire határozott, nincs ikonikus pillanat.

Ezzel vigasztalódjék minden népboldogító és egyéb hős: amíg menetel a jó cél felé, biztosan jön néhány biztonsági ember, hogy lezavarja őt a pályáról.  

Nem mondhatnám, hogy különösképpen Hedda Gabler-őrült volnék, ha jól számolom, az utóbbi időben kétszer láttam a darabot, egyszer a kecskeméti Zsótér-rendezést, most meg a Katonában (nahát, a kecskeméti is Katona). De mintha mindkét előadás ugyanattól szenvedne: nincs főszereplőjük. Úgy értem, van, és megteszik, amit megkövetel a haza és Ibsen, mondják, játsszák, mégsem érthető az egész probléma. Van egy nő, aki nem bírja azt a pitiáner életet, amit kínál neki a világ, és hiszi, amit szinte mindannyian hiszünk, hogy van valami jobb, mélyebb, igazibb élet, nemcsak ez a felszínes, érzelemnélküli leélése az éveknek. De ez a hit annyira erős és annyira terméketlen, hogy rombol, gyilkolja a környezetet és végül gyilkolja a hívőt magát is, mintha (spoiler!) nem a reménytelenségbe pusztulna bele, hanem ez az egyetlen igazi tett, amit meg tud tenni. El tud követni.

Valamiért ezt nem látom a mostani színházi előadásokban. Kecskeméten Trokán Nóra szép volt és unatkozott, de nem volt meg benne a pusztító. Pesten Jordán Adél unatkozik és pusztít, de nincs meg benne az a vonzerő, a démon, aki magával rántja a gyengéket. Teljes reménytelenséggel néztem meg az 1976-os Madách Kamara-előadást, leginkább csak azért, hogy megnézzem, kik voltak Almási Éva partnerei. Lengyel György a rendező, meglehetősen fantáziátlan, de alapos munka, látszik, hogy végigelemezték a szerepeket, mikor kinek milyen arcot kell vágnia, milyen hangsúllyal kell megszólalnia. Régi idők színháza, Bálint András szinte dalra fakad, úgy beszél, Haumann eltakarja a szemét, úgy kacag, színházmúzeum. De Almási Éva mégis érthetővé teszi az egész jelenséget, valóságos a szerepben, pedig hát horgolt terítő van a derekára kötve. Akkor is.

Egyáltalán nem hiszem, hogy Almási Éva valaha is jobb színész lett volna, mint a mai Heddák, voltaképpen ezért is vagyok zavarban. Lehet, hogy lejárt Hedda Gabler ideje? A tegnapi színház egy tegnapelőtti darabot játszott, de a mai ezzel már tehetetlen? Vagy mindenről a skandináv krimik tehetnek? Hogy egy norvég nő megöli magát, abban nincs semmi különös, majd akkor szóljanak, ha egy norvég nő nem öli meg magát?