Mindig vidám dolog Roger Norrington koncertjeire menni, és ha most nem volt teljesen az, arról nem ő tehetett. Inkább a kürtös, Roger Montgomery, vagy inkább a kürt, inkább Mozart - ez megoldásra váró kérdés. Mozart a versenyműveket natúrkürtre írta, másra nem is tudhatta, hiszen a szelepekkel ellátott hangszer még nem volt föltalálva. A natúrkürt azonban mégiscsak egy összetekergetett rézcső, körülbelül annyira egyszerű rajta ezeket a szép és néha fürgécske dallamokat eljátszani, mint egy porszívón. Nem is nagyon ment, Mr Montgomery kissé berezzentve állt a pódiumon, gikszer itt, nyálcsorgás ott, vagy ha sem ez, sem az, akkor a hang szorult be valahová a tekervényekbe. A kérdés az, hogy a versenyművek címzettje, Joseph Leutgeb volt akkora zseni, hogy mindezt gond nélkül megugrotta, vagy Mozart látott a jövőbe, eljön majd az idő, amikor a kürtversenyeit el lehet játszani, nem  tudom. Az semmiképpen nem tűnik valószínűnek hogy a komponista ilyen jellegű eredményre gondolt: ami nincs meg, azt a közönség fantáziából pótolja. De hát még ez is lehet, és akkor egyszerűen elbuktunk a vizsgán, ennyi zeneiség sincs bennünk, hogy ezt a szörnyűséget elviseljük.    

A másik hangulatromboló elem Sir Roger fizikai állapota volt. Láthatóan törékeny a karmester egészsége, lassan, óvatosan érkezett a zenekar elé, nagyon sovány, mégis domborodik a pocakja a selyemkabát alatt, és ülve vezényelt. De nagyon jól. Játékosan, időnként nagy gesztusokkal, aláhúzva a zene váratlanságait, a nagy fordulatokat, a váltásokat a hangszerelésben, most az első hegedűssel kell szemezni, most az üstdobos tébolyodik. Amikor az ember megérti, hogy tényleg a karmester zenél, ő játszik a zenekaron. A B-dúr szimfónia első tétele utáni tapsocskafélét meghallva biztatni kezdte a közönséget, hogy tapsoljanak csak nyugodtan a tételek között, Mozart idejében is így volt szokás, a műegész nagy tisztelete és a tételek közti tapsolás taplóságnak minősítése 20. századi találmány. Ezt, persze, már nem mondta, de hát Norrington nem épp túlmagyarázós fajta, ha jó, tessék örülni neki. 

Tetszettünk.  

A Pesti Műsorban mutattak be neki, szép arcú, nagyon meleg hangú, tisztán beszélő asszony. Azt hittem, talán valami tanárnő, minden adottsága megvolt hozzá, és nyilván ennek megfelelően ostoba arcot is vághattam, mert megmagyarázták, ki ő: a színésznők anyja. Mármint hogy két színésznő a lánya, mindkettő jó színésznő, van ilyen: Szamosi Zsófia és Szandtner Anna. De hát ő meg Cserje Zsuzsa volt, maga is színésznő, aztán, elunva a karkötelezettséget, lett rendező, dramaturg, kritikus és író. Színházi asszony, más színészről is írt, Pécsi Sándorról, a rajongás okán. Ebből talán látszik a jó ízlése, Pécsi Sándort imádta az ország, de normális színházi lánykák Gábor Miklósért rajongtak vagy Latinovitsért. Neki Pécsi volt a minden, még a nevét is tőle szerezte, Pécsi lakott a Cserje utcában.A rajongás  megmaradt a könyv után is, szervezte az emlékkiállítást, a színész születésének kilencvenedik, halálának negyvenedik évfordulójára. (Ezt a gondolatot is szokni kell: Pécsi Sándor mindössze ötven évet élt.) Utána mondta egy interjúban, hogy ha megéli, szervezi majd a centenáriumi kiállítást is. 

Ezért írok most róla. Mert nem érte meg, tegnap mondták. Folytatnám is, leginkább magamnak, hogy menjél már, nem is ismerted, háromszor beszéltél vele, kétszer színházban, egyszer az utcán, akkor is a lányokról, hogy miért nincs az Anna sehol, mert ő olyan, hogy mindent száz százalékosan csinál,és most száz százalékig anya. Zsófi meg ugye, Oscar-díjat nyert, vagyis a rövidfilm, amiben játszott, nem tudom, ő is száz százalékos anya lett-e közben. Szeretném kikerülni a tanácsadói bölcsességet, hogy vigyétek tovább lányok-anyák édesanyátok álmát a színházról, nyilván ők tudják jobban, viszik majd, ha vinni kell. Mindig szerencsésnek érzem magam, hogy olyan kevés ismerősöm van, kevesen tudnak meghalni. De így is sok. 

Voltaképpen nem is értem, miért ilyen kegyetlen a zenei előadóművészet, miért nem hagyja békén ezeket a helyes nőket. Úgy értem, ha filmszínészetről van  szó, az ember rögtön elfogadja, hogy a helyesség az emberhez tartozik, nem kell erőlködni, hogy azt mondjuk, Saoirse Ronan vagy Alicia Vikander milyen jó helyen van a vásznon vagy vörös szőnyegen, vagy útban az Oscar-díj felé. 

Nem is beszélek tovább, egyelőre legalábbis, hanem azt mondom, itt ez a helyes Khatia Buniatishvili, adjunk öt percet  magunknak elhinni, hogy pont olyan jó, amilyen csinos.  

Lehet, hogy ez a jövő, ahogy a Bécsi Filharmonikusok fellépését hirdették a Tavaszi Fesztiválon. Yefim Bronfman és a zenekar. Rendben, de ki a karmester? Ha valaki utánakeresgélt, akkor megtalálta azt a nevet is, Andrés Orozco-Estrada. Aha. Ismerős. Egyébként tényleg, a Slippedisc oldalon nemrég emlegette Norman Lebrecht, hogy milyen szellemeset írtak róla: vannak karmesterek, akik összetévesztik a pódiumot az edzőteremmel. Hol vannak  a nagy karmesterek, szoktuk kérdezni, de ha nincsenek, nincsenek. Azért vannak nagy zenekarok, jelentős szólisták, hátha tényleg nem a pálcás embereken múlik a boldogságunk. 

Viccesnek vicces, annyira nem igazságos, mert Bartók 2. zongoraversenyét a zenetörténet nagy mozdulatlanjai sem vezényelték volna csak a szemük villanásával, hogy valamit megsejthessünk a mű lendületéből ahhoz még a Bécsiek előtt is ugrabugrálni kell. Ami azt illeti Orozco-Estrada mozgásmennyiségét nem éreztem eltúlzottnak, sőt, Yefim Bronfman is mozgott, ő nyilván csak az ujjai tekintetében, és marad, egyelőre marad a kérdés: biztos, hogy a megfelelő művel érkeztek? Nem kívánja az ember, hogy Bécsben a magyar ízléshez igazítsák a műsorokat, de ha már itt főpróbálják a másnapi nagy, éles koncertet, akkor Bartókkal óvatosabban kellene bánniuk. Nem állítom, hogy nem volt olyan, de biztosan nem volt az. 

Nem volt az a Beethoven c-moll versenymű sem, csak akkor még azt hittem, Bartók hibája, ezzel melegítenek, azzal robbantanak, azt már unják, ezt még nem értik vagy nem szeretik, végül is elég rejtélyes volt ez a műsor, és még az is lehet, hogy ma délután hálásak lesznek érte Bécsben. 

A magam részéről még a Petruskáért sem voltam igazán hálás, elég lomhán indult a darab, és, persze, az ember akkor hivatkozik a mű balett-voltára, ha épp kapóra jön neki, de a kezdetekkor mindenesetre meg kellett volna tagadni a gravitációt, ha ezekre  a tempókra kellett volna röppennie a zergelábú nizsinszkijeknek.  Aztán ráadásnak zendítettek egy elég fantasztikus Ruszlán és Ludmilla-nyitányt, nehogy azt higgyük, nem a világ egyik legjobb  zenekara játszik. Bár lehet, csak azért voltak eszelősen gyorsak, hogy elérjék az otthoni vacsorát. A következő koncertjüket talán 9-kor kellene kezdeni, hátha. 

A képen Szergej Rachmaninov látható, amint saját művét, a cisz-moll prelűdöt játssza. Tényleg. Ha valaki megnézi alaposabban a billentyűket, talán azt is kitalálja, éppen hol tart a mester. Vagy a szelleme.

Ez itt éppen a Steinway új fejlesztése, újfajta gépzongora, ami egyben igazi is, aki játszott rajta (Farkas Gábor), azt mondja, nem érezni a különbséget, nem lett nehezebb a hangszer járása a rengeteg érzékelőtől, amelyek a billentyűkre helyezett nyomást, annak erejét, az ütés gyorsaságát, a pedálokra helyezett nyomást érzékelik. Nagyon klassz az egész találmány, az ember vesz egy ilyet, és a szobájában játszik Horowitz vagy Art Tatum. Van egy óriási katalógus, amely évről évre növekszik, Steinway-művészek vannak benne, részünkről egyelőre Farkas Gábor, de lesznek talán többen is. A hangzás nem feltétlenül az, mint az eredeti, ezt volt is alkalmam megkérdezni, a művészek eleve a nagy méretű D-modellen, vagyis koncertzongorán játsszák el a darabokat, és aztán ilyen szobába való méretű zongorán lehet visszahallgatni. Meg hát Horowitz nem is ezen a játékszeren, a Spirión játszott Moszkvában, csak a szoftver következteti ki, hogy körülbelül mik lehettek az adatok, a játék mérhető elemei. De akárhogyan is van, jól meg lehet különböztetni a művészeket, Yuja Wang másképp játszik, mint Rubinstein. És milyen furcsa lehet úgy meghallgatni a Goldberget, hogy Gould nem énekel közben. 

Ha tetszik, csak egy nagyon jó minőségű lemezjátszó az egész, ahol a hangfalak helyett igazi zongora szól, és amin lehet zongorázni is. Ennél többet konzervzene egyelőre aligha tehet. Mert kétségtelen, hogy mint minden rögzítésben, ebben is van valami halálos, Tatum vagy Ellington mindig ugyanarra modulál, az improvizáció újra és újra ugyanarra az eredményre jut. De hát a festmények is mindig ugyanolyanok, mégsem unja őket az ember. Csendélet. Tudom: olaszul natura morta, de nem vagyunk olaszok. Hangélet. Mindenesetre: élet.

Nem muszáj szeretni. Ez is egy lehetséges tanulsága volt Vadym Kholodenko koncertjének. Ő ezért nem tesz egy lépést sem, már azon túl, hogy megtanulta, eljátssza a Chopin-szonátát, a gyászindulósat. Nem akarja eladni, ez nem erről szól. Vagy erről szól, de nála nem. Túl fontos talán, nem tudom. 

Attól félek, olyasmit állítok, amit nem akarok, már a többi zongoristáról, nem Kholodenkóról, de talán érthető. Trifonov három napja játszotta a Prokofjev 8.-at, és annyira egyszerű volt szeretni érte. Az ember megőrült, hogy mennyire jól tud, mennyire szépen játszik, és mennyire ez a zenélés lényege, átdugjuk a fejünket a felhőkön, bekukkantunk a mennyországba, elhozzuk onnét a híreket azoknak, akik méltóak rá. Kholodenko meg nem utazik a világok között, kijön, sötét öltöny, bolti csokornyakkendő, leül, játszik. Akinek van kedve, mehet vele, vagy épp ez a rossz kifejezés, akinek van kedve, hallgassa. Próbálja megérteni. Nem őt, hanem ugyanezt a Prokofjev-szonátát, mert szerencsés véletlen és szerencsés műsorváltozás miatt most kétszer kaptuk a 8.-at. 

Még dönteni sem kell a kettő között, érvényes ez is, az is. Trifonov mintha a szellemből gyúrna anyagot, mert valamiben meg kell mutatkozni, Kholodenko meg az anyagból desztillálja a szellemet, mert mégsem annyi a világ, amennyit belétöltesz. Annyi a világ, amennyi elzongorázható belőle. Annyi biztos, lehet, hogy még több is. 

Eddig ő volt a boy, mutat Emmanuelle Haim a szőke Sabine Devieilhe-re, ő meg a girl, mutat Lea Desandre-re. Most próbáljuk meg fordítva. Egy Handel-részlet következik, ez már a ráadás. A koncert elképesztően jó volt, de nem látszott rajta rögtön, hogy ilyen lesz. Csak jó, vagy nagyon jó, tudnak zenélni, vagy nagyon tudnak zenélni, mert hát világsztárok, azt sem adják mindig ingyen. Haim együttese, a Le Concert d'Astrée néhány zenész csak, két hegedű, egy cselló, egy nagybőgő. Egy lant, jaj, az elég csodálatos ember, aki pöngeti, Thomas Dunford, Haim pedig csembalózik és vezényel, bár épp leghátul ül, az énekesek csak a pillantását érezhetik a tarkójukon, de ez is elég, együtt vannak, szépen szólnak, két szólókantátát énekelnek, Devieilhe az Armida abbandonatát, Desandre a Lucreziát. 

Korai Handel-művek, és a komponista már akkor is reciklizált, ismerős egy-egy ária az Agrippinából, szépen is szólnak a művek, de nem lehet sejteni, hogy a második részre mivé és hová fejlődik az együttlét. Oda már csak egy kantáta fért, a méretes Aminta e Fillide, egymás kezébe adja a két énekesnő az áriákat, olyan, mint valami nemes verseny, én jövök, te jössz, akkor most ezt hallgasd meg, te meg idesüss, éppen hogy nem pacsiznak, ahogy váltják egymást a kottatartó mögött. Visz az út egyre följebb és följebb, míg bele nem érünk a kettősbe, és a tanulságba: ha elég kitartóan szereti a pásztor a nimfát, annak meglesz a jutalma, valami ébredezni kezd a jégkebelben is, Árkádiában élni jó. 

Akkora bravót ordít valaki az erkélyről, mint aki eddig bírta, nem tudja tovább visszatartani, sajnálja, de olyan ez, mint a köhögés, elfojtani nem lehet, csak ki kell törjön az emberből. Akkor jön ez a nemcsere, boyból girl lesz, girlből fiú, a siker ugyanakkora, ezen nem múlik semmi, és akkor Emmanuelle Haim még egyszer leinti a közönséget, és azt mondja, hogy a következő számot Kocsis Zoltán emlékének ajánlja, hiszen ő olyan fontos volt ennek az épületnek a történetében. Monteverdi Poppea megkoronázásának záróduettje. Majdnem napra pontosan másfél éve halott Kocsis, és az emléktábla csak nem jelent meg ilyen pille idő után a Zeneakadémia falán, de eljönnek hozzánk a franciák, és azt mondják, ércnél, kőnél maradandóbbat állítanak neki: zenélnek.  

Húsvéti áthozatal, vagyis inkább nagypénteki, de hát még csak kedd van, ahogy Hamari Júlia énekli a Máté-passióból az áriát, azzal a fantasztikus komolysággal, tisztasággal, a hang kiegyenlítettségével és szépségével. És leginkább ezzel a (most jobb szó nem jut eszembe) hivatástudattal, hogy adottság és technika, a tudás mind csak eszköz.Irgalmazz nekünk. Annyira szeretem a német szót is, Erbarmen, mert a magyar fülnek olyan durván hangzik, mintha a barom volna valahogy benne, akik közt fekszik szent fia. Közben meg azt jelenti: irgalom. 

A hegedűs Otto Büchner, a karmester Karl Richter, és nem mondhatnám, hogy valami új fölfedezés, 1971 óta létezik a felvétel, és ha valaki azt hinné, hogy ilyen ihlettel csak nagypénteken lehet énekelni, hát nem, májusban készült a felvétel. Ezek ilyen zenészek, uralják a naptárt is: ahol játszanak, olyan nap és hét van, amilyent ők akarnak.  

"Sugar, we all end up in diapers" - mondja Cate Blanchett Brad Pittnek a Benjamin Button különös élete című filmben, vagyis akár normálisan éljük az életünket, akár visszafelé, jó eséllyel elveszítjük az uralmat a megfelelő izmok fölött, és pelenkában végezzük. De ez még semmi. Ha valaki nagy ember, és összejön neki a nagy szerelem, akkor igen könnyen lehet, hogy színpadon végzi. 

Azért jutott az eszembe, mert április elején mutatják be a texasi Austinban a Cleo című színdarabot, Lawrence Wright művét, ami, nem meglepő módon, Elisabeth Taylor és Richard Burton szerelméről szól. 

Mint köztudott, a két színész a Cleopatra című film forgatásán bonyolódott egymásba, Taylor épp a negyedik házasságában élt, és, ahogy az egy rendes történetben elvárható, épp a férje hívta föl a rendező figyelmét Richard Burtonre, miután az eredeti Antonius, Stephen Boyd kidőlt. A férj egyébként Eddie Fischer volt, ugyanaz az Eddie Fischer, aki az Ének az esőbenből közismert Debbie Reynolds férje is volt, közös gyermekük meg a még közismertebb Lea hercegnő a Star Warsból, Carrie Fischer. 

Burton részegen érkezett a meghallgatásra Rómába (ez már a darab első jelenete), de így is elég meggyőző volt, megkapta a szerepet, aztán csak nézték a stáb tagjai, hogy teljesen összekeveredik művészet és valóság, azt játsszák, hogy nem bírnak egymásnak ellenállni, de viszonylag könnyen megy, mert tényleg nem bírnak egymásnak ellenállni. 

Tényleg jó téma, lehet röhögni, lehet megilletődni, keverni a korokat és stílusokat, nyilván sírni is lehet, két szép színésznek ad szerepet, akik verekedhetnek és csókolózhatnak, mi meg levonhatjuk a tanulságot: they all end up on a stage. Mert ők lettek mára a közös ismerősök, ami régebben a királynő és a hadvezér volt, akiknek tudott a művelt világ a viselt dolgairól, azok ma a színészek meg a sportolók, Antoniusból és Cleopatrából így lesz mára Seress Rezső és neje, Edith és Marlene, Domján Edit és Szécsi Pál, Latinovits és Ruttkai - bár ez még nincs megírva, ha jól tudom. De csak idő kérdése. 

Addig meg álljon itt Cleopatra. És Antonius. 

Újra Trifonov, állítólag  majdnem elmaradt, de nem, csak annyit jelentettek be a koncert előtt, hogy változott a műsor, a második részben az ígért Chopinek helyett Prokofjev 8. szonátája lesz a műsor. Ezt véletlenül meg tudom mondani, miért történt, mert megkérdeztem tőle: ezzel a művel foglakozott a legtöbbet az elmúlt hónapban, ez van a fejében, a kezében, és meg akarta mutatni a közönségnek, hol tart. 

Hát megmutatta. Alig hiszem, hogy bárki is bánta volna, én biztosan kivételes szerencsének éreztem, hogy ott voltam, ráadásul közel is ültem, annyira közel, hogy a zongoristából is csak részleteket láttam. A lábát, ahogy megfeszült, megemelte az egész testet, hogy néha szinte állva zongorázott, egészen a legutolsó hangokig, ahol a mozdulatok már összeolvadtak, és azzal a lendülettel állt is föl a hangszer mellől, amelyikkel elbúcsúzott a szonátától. Az arc csak pillanatokra tűnt föl a hangszer mögül, viszont a vékony szálú haja néha úgy fölröppent, másutt jár ez a gyerek. Nem gyerek, huszonhét éves, de kevesebbnek látszik, ami talán őt is zavarja, azért növeszt prófétaszakállat. Néha a szeme is kicsillan a nagy testi lendületben, az tényleg, tényleg valami más világba néz, az nem kergeti az eksztázist, de meg is találja, az ember megijed. Mindenképp megijed, aztán vagy azt mondja, őt félti, mi lesz így, meddig lehet azt a furcsa levegőt szívni, ahová elkerült, vagy magát félti, mert ő csak nézi, nézi, hogy hová került a zongorista, de olyan reménytelenül maradunk a földön, olyan súlyosan ülünk a nagy fenekünkön, hogy talán száz Trifonov kellene ahhoz, hogy megmozduljunk, hogy legalább másodpercekre átéljük a levitációt. 

Ha száz kell, akkor most itt volt egy.