Mindegy színház

Ki állhatna jót magáért? Ez, persze, nem a Családi játszmák (eredetileg: Rules for Living, ez sem valami nagy cím, de jobb a magyarnál) tanulsága, hanem csak úgy a nézőtéren ücsörgésé. Szóval: remélem nem valami rózsás lelkű sznobéria mondatja, de néha szeretném tudni, mi értelme van nézni a darabot. Mit akarnak tőlem? Mert csak akarnak valamit, még akkor is, ha nyár, meg páratartalom meg hőmérséklet van. 

Ha csak annyi a levonandó tanulság, hogy bizony, a családban sok a hamisság, elhallgatás, félre- és mellébeszélés, bűn, titok, frusztráció, komplexus, akkor köszi, körülbelül azért sejtettem. Ha az a tanulság, hogy ezt nagyon viccesen és szórakoztatóan és profin is el lehet mondani, és akkor karácsonykor majd arra gondolsz, hogy valahol már láttam ezt, de akkor pergőbb és humorosabb volt, akkor viszont az előadás, nem elég pergő és humoros, nem elég szórakoztató és nem elég technikás. Örömmel tenném le a fegyvert, és pengetném a hála húrjait, hogy Orlaiéknak köszönhetően legalább megtapasztaljuk, mi megy a világban, végre itt egy friss darab, egy friss szerző, Sam Holcroft, akiről azt sem tudjuk, fiú vagy lány (egyébként lány), és valóban: ha csak a tájékoztatás volt a cél, az teljesítve van. Leginkább azonban az a benyomásom, hogy kimentek színházat nézni, és egy kissé összekeverték a darabot és az előadást, az utóbbi annyira jól sikerült, hogy észre sem vették: ez ennyi. A saját maga örömére funkcionáló színház, saját szabályokkal, amelyek ki is íródnak a színpad fölé: Matthew csak akkor hazudhat, ha ül és eszik. Mondanom sem kell: Matthew sokat ül és sokat eszik emiatt, Ötvös András egy kiló plusszal zárja a szerepet. Remélem, kap veszélyességi pótlékot vagy mit. Szikszai Rémusz meg egy kiló mínusszal végez, mert az izzókat is megpróbálja lejátszani a karácsonyfáról, kérdezem is újra, hogy miért, miért, de nem tudom, mi a válasz.