Nincs egy hónapja, hogy valaki átküldött egy videót. Ismerem-e ezt a színésznőt. Nem ismertem. Milyen állati jól énekel, a videó 7. percétől. Patricia Routledge. És tényleg. És vicces. Szerepelt zenés darabokban, olyanokban is, amelyekhez tényleg kell tudni énekelni, például Bernstein Candide-jában ő volt az öregasszony, aki könnyen asszimilálódik. A szerző vezényelte lemezen ez a szerep Christa Ludwignak jutott. De Patricia Routledge szerepelt egy másik Bernstein-darabban is, az 1600 Pennsylvania Avenue-ban. Az, mondjuk, nem volt annyira megerőltető sorozat, május 4-én volt az ősbemutató, május 8-ra már le is vették a műsorról. 1976-ban.

Írjak róla, hiszen annyira jó színésznő, és biztosan kevesen ismerik. Jó, de ezen az alapon nem lehet írni valakiről, túl sokan volnának.

Tegnapelőtt meghalt.

Csak mondom, hogy mennyi tehetséges embert nem ismerünk. Bezzeg a tehetségteleneket.

Nem akarok senkinél sem okosabb lenni (ez azért nem teljesen igaz), főleg szakembereknél nem, de az a benyomásom, hogy a Szépművészetiben a Blake-kiállításon az egyik felirat teljesen értelmetlen. A rajzon a menny és a pokol, és középen Ádám és Éva kezét fogja Jézus, a felirat meg azon elmélkedik, hogy meglepő módon nem az angyal űzi ki őket a Paradicsomból, hanem Jézus vezeti a párt.

Hát ez tényleg meglepő, hiszen akkor Jézus még nem is létezett Jézusként, csak mint a Szentháromság része, isteni mivoltában. Meg hát miért olyan biztos, hogy Jézus a Paradicsomból kifelé vezeti a két embert? Éva valóban el van kicsit szontyolodva, de Ádámnak mintha semmi baja nem volna, nagy bizalommal tekint a vezetőjére.

Az én tippem az, hogy a pokol tornácán vagyunk, és a feltámadt Krisztus épp onnan vezeti ki az első emberpárt az üdvösségre. Ha jobban megnézi az ember, nem is a kezüket fogja (főleg Évának nem), hanem kicsit följebb, a csuklójukat, ami megfelel a hagyományos ábrázolásnak. Előttük döglődő keselyűk, meg talán egy alvó kutya. Így is elég nehéz értelmezni, hogy mi látható a képen, kár még feliratokkal fokozni a zűrzavart.

Nem hagy nyugodni a koncert, a London Symphony fellépése, nem is az egész koncert, csak a Sosztakovics 9. szimfónia. Nem is a 9. szimfónia, csak az a gyönyörű, és gyönyörűen játszott fagott szóló a negyedik tételben, ami titokban összekötötte a hangverseny két felét, Sosztakovicsot Beethovennel, a gyönyörű és gyönyörűen játszott oboaszólóval az Ötödik szimfónia első tételében.

Tényleg különös darab a Sosztakovics-szimfónia, mert úgy kezdődik, mintha Prokofjev-szimfónia volna, a Klasszikus szimfónia folytatása. Úgy is végződik, ettől aztán azt a benyomást kelti, mintha vidám, szellemes, haydneszk valami volna, mintha nem volna közben egy nagy vonszolódás, a lassú tétel, mintha a negyedik tételben a fagott szólót nem előzné meg valami szörnyű harsonális recsegés, amiben ott áll (ül) ez a magányos fagott-játékos. Bdapuset. Van egy ilyen kísérlet, hogy ha a szöveg eleje és vége a megfelelő betű, akkor a közepében bármi lehet az egyébként odavaló betűk sorrendje, a szem vagy az agy fölismeri a szót. Jelen esetben azt, hogy Budapest. Lehet, hogy a zenét hallgatva is így működik az agyunk? Ha az eleje meg a vége vidám, akkor nyilván vidám az egész darab is?

Félreértett szimfónia. Az első félreértésről maga Sosztakovics tehet, bejelentette, hogy új szimfóniát ír, és nagyzenekari trilógiává bővíti a háborús szimfóniák sorát. A 7. a Leningrádi, a 8. a Sztálingrádi, és ez lesz a Szovjetunió győzelme a németek fölött. El is kezdte, abba is hagyta, de a jelek szerint nem szólt senkinek, hogy ez egy másik mű. Kivonult a bemutatóra a rádió (vezényelt Jevgenyij Mravinszkij), és akkor ezt hallgatják, ezt a piaci csődületet, mindenki mondja a magáét. Hüledezés, botrány. A szimfóniát szinte rögtön leveszik a játszható darabok listájáról.

Most már játszható és félreérthető.

Aki megeszi a spenótot, az kap utána fagyit. Aki meghallgatja Sosztakovicsot és Prokofjevet, az kap utána Beethovent, ráadásul az Ötödik szimfóniát. Régebben talán lehetett így szimfonikus programot szerkeszteni, mára bonyolultabb lett a helyzet, valahogy igazolnia kell magát annak, aki Beethovenhez nyúl: miért is?  

Miért is? Csak azért, mert jó? Vagy mihez kezdjünk most, elbágyadt európaiak ezzel a magatartással, hősi hozzáállással, torkon ragadott sorssal, mi-mi-mi-dóval? Mi mihez kezdünk, az még hagyján, de mihez kezd vele a karmester, amikor fölemeli a pálcát, és azt mondja, kopog a sors, dörög az ég, kezdődik a zene nagy utazása. Pappano például nem akart nagy ügyet csinálni belőle, ezekre a hangokra van fölépítve az egész szimfónia, gyorsan mutassuk is meg, bejött, meghajolt, sarkon fordult, és már meg is szólalt a London Symphony. Vonóskar plusz egy klarinét. Ezt alapjában véve soha nem értettem (most sem), mire kell az az egy klarinét.

Sokat persze nem lehet gondolkodni rajta, már benne vagyunk a műben, ami szól, szépen szól, megy szépen elejétől a vége felé, és mintha ez volna az érv az előadása mellett: zenemű. Nem kell feltétlenül ököllel verni a végzet fejét közben, nem kell még újat sem mondani vele, azért lehet, van is néha egy–egy kósza szólam, ami máskor elbújik, most meg előkerül. Meg vagyok győzve, de miről is? Nem Pappano nagyságáról, hanem Pappano zenész voltáról.

Eddig is meg voltam győződve, Sir Antonio eleve úgy mozog a világban, mint a megtestesült muzikalitás, de ha egyszer tényleg az, akkor mi a baj ezzel?

Előtte Soszta és Proko, 9. szimfónia és 2. zongoraverseny, az utóbbiban Seong-Jin Cho, elég megdöbbentően játszik, a klasszikus, még a légypiszkot is a kottából, csak hát nincs légypiszok a kottában, mert már nem fér oda. Amúgy is kotta nélkül játszik. Rettenetesen sok hang egy rettenetesen rokonszenves, szerény és könnyű kezű zongoristától, ha nagyon kellene valami rosszat mondani, talán az volna, hogy túl könnyű is a keze, szaladgálnak az ujjak a klaviatúrán, és nincs utazás a zongora mélyére.    

De nem kell rosszat mondani, ha nincs.

Fotóspróbán voltam tegnap Kecskeméten, Lili bárónő, nem kész előadás, de ha még jó irányba igazgatnak rajta kicsit, feszesebb kicsit, tömörebb, akkor szeretni fogják a nézők. Látszólag nem nagy dolog, az operettet szeretik a megfelelő nézők, de a Lili bárónő alapjában véve nem jó operett, nincs benne emlékezetes szólószám. A duettek operettje Egy kis cigaretta, Szellők szárnyán, Gyere, csókolj meg, szaporán, tubicám, és Tündérkirálynő, légy a párom. Az utóbbi egy különösen fájdalmas pillanatában azt kell énekelni, hogy pling-pling-pling, de ezt igazán ügyesen kiváltották, balkezes bonviván gitárt ragad, és azon hangzik föl a melódia. És micsoda történet!  Az a fő konfliktus hogy a gróf kornornyiknak adja ki magát, hogy a szerelme közelében lehessen. Ezen a szerelme megsértődik.  

Van vele munka, de benne is van a munka. Nyilván nem Ilosfalvy Róbert énekli a tenor szólamot, de elfogadható, amit hallani, a két hervadó virágszálat, Agathát és Krisztinát (mérsékelten jó humor) megmenti Magyar Éva és Csapó Virág, és hát Járai Máté. Adta kis szörnyetegje. Tudom, hogy sok embert elriaszt a nyilvános szerepléseivel, amelyeket alighanem azért (is) vállal, hogy felhívja a figyelmet a színházi fellépéseire, de ha ott van a színpadon, akkor tényleg nem lehet másra figyelni, tényleg röhögni kell, tényleg pontos, tényleg biztos, közönség nélkül is úgy lövi el a poénokat, hogy találnak. A nagy magyar táncoskomikusok egyenesági leszármazottja, vagy mit óvatoskodik az ember, nagy magyar táncoskomikus.  

Persze az is tetszik, hogy maga az előadás közben folyton észnél van, reagál önmagára. Egész végig azon gondolkodtam, hogy de furcsa szereposztás, a dekoratív, magas nő a szubrett, az alacsony barna a primadonna.. Hát nem bemondták ők is? De.

Lehet, hogy abszolút közismert dologra csodálkoztam rá, amikor tegnap a Flórián téren jártam. Flórián tér, lakótelep, park, és benne egy szobor, a közlekedés áldozatainak emlékére. A szobor talapzatán számok és évszámok, minden évhez a hozzá tartozó áldozatok. Egy kicsit persze pontatlan a felirat, szerintem egy névelővel is rövidebb, és nem egyértelmű, de feltehetően a halálos áldozatokról van szó és nem tudom, hogy a közúti közlekedést számolják vagy az egyéb közlekedési baleseteket is. Továbbá csak a magyar állampolgárságú áldozatokról van szó vagy mindenkiről, akit Magyarországon közlekedési baleset ért. De ha a számolás következetes, akkor 1972 óta az áldozatok száma körülbelül harmadára csökkent. Az ember az íróasztal mellett pont a fordítottjára gondolna 1972 óta egyre több és egyre jobb, úgy értem egyre gyorsabb autó van forgalomban, egyre többen gyorsulnak versenyszerűen és fékeznek büntetésből, mégis az 1972-es 1507-ről 2024-re valamivel ötszáz alá jutottunk. Mi lehet az oka? Nemcsak gyorsabbak az autók, de jobban is védenek? Jobbak az utak? Jobban szeretünk élni?

Még mondja valaki, hogy régebben minden jobb volt.   

Augusztus közepén meghalt Hamburger Klára zenetörténész, akartam is beszélni róla, csak a személyes történet, amit föl tudtam volna idézni róla (illetve a férjéről, Kertész Ivánról) nem volt nagyon derűs. Vagy talán túlságosan is derűs volt. Egymás mellé szólt egyszer a jegyünk az Operába, ők voltak ott előbb, amikor megérkeztem Hamburger Klára valamit suttogni kezdett Kertész Ivánnak, aki fennhangon, ami azt illeti a kelleténél fentebbi hangon, hogy én is halljam, azt mondta: de legalább nem büdös.

Hát jó. Egy kicsit gondolkodtam, hogy ezen most meg kell-e sértődni, kritikusok lökdösődtek az Operaházban, de végül is azon nem lehet megbántódni, hogy az ember nem büdös, különben is függöny, előadás.

Az utálkozás nem volt kölcsönös, olvastam Hamburger Klára könyvét Lisztről, nem könnyű olvasmány, de láthatóan azért nem, mert óriási az anyag, és óriási a tudás, ami Hamburger Klára fejében volt a tárgyról, nehéz volt benne rendet tartani Azóta pedig megjelent Allan Walker háromkötetes Liszt-monográfiája, az mindent visz.

Az egész azért vetődött újra föl, mert megjött a Parlando zenei folyóirat új száma benne egy szép összeállítás Hamburger Kláráról, szubjektív önéletrajz és László Ferenc interjúja, és talán most jobban értem, ki ült kettővel mellettem az Operában. Az interjú végén azt mondja Hamburger Klára (2014-ben), hogy a darab véget ért, már csak a szóló-codetta van hátra, azt igyekszik elegánsan eljátszani.      

   https://www.parlando.hu/2025/2025-4/Elhunyt-Hamburger_Klara.pdf

Megint Stendhalt olvasok, elbeszéléseket, most épp itáliai történeteket, tegnap végeztem a Cencivel. A történet többé-kevésbé ismerős, útikönyvekben is elmesélik, a Cenci-palota, ha jól emlékszem, ott van valahol az Il Gesú közelében, Rómában. Francesco Cenci igazi házizsarnok, még több is annál, kínozza a családot, megerőszakolja legszebbik leányát, Beatricét. A család végül föllázad ellene, bérgyilkosokat fogadnak, megöletik Francescót, de kiderülnek tetteik, tárgyalás után kivégzik a bűnösöket, nem kímélve a tizenhat éves Beatricét sem. A kivégzésen egyébként ott van Caravaggio is, és állítólag abból merít ihletet a Judit levágja Holofernész fejét című festményéhez.

Caravaggio a nagy olasz festőkhöz tartozik, akit mégsem keresztnevén hívunk (hanem születési helyének nevén), de csak azért, mert őt is Michelangelónak hívták.

Stendhal azonban egy igazi Beatrice Cenci-portrét emleget, amit Guido festett. Ezt.

Csak ma már szerintem nem mindenki tudja, ki az a Guido. Ugyanis Guido Reniről van szó, aki nem is az évszázadok során, csak az utóbbi kétszáz évben elveszítette festőfejedelem voltát, megtalálta a köz számára a vezetéknevét. Nem mintha most nagyon sok Guido jutna az eszembe, akitől meg kellene őt különböztetni. Egyszerűen csak nem vagyunk olyan jóban ma már, bocsánat.

Pedig festeni tudott.

Elég gyorsan elment a Wynton Marsalis Trombitaversenyét jelentő talán harmincöt perc a MÁV Szimfonikusok koncertjén, de elég gyorsan eltelt a LOCO is, Bánkövi Gyula körülbelül negyedórás darabja. Ez utóbbi ünnepi zenemű, kétszáz éve 1825 szeptember 27-én indult az első személyszállító vonat Stockton és Darlington között. És nyolcvanéves a MÁV zenekara. A darab ennek megfelelően nagy sihuzás, még nagyobb, mint az önkéntelenül fölvetődő előkép, Honegger Pacific 231-je, bár az is fontos, hogy Honegger alapvetően tagadta a gőzvonat-ihletést, ő csak azt akarta megmutatni, hogyan tud gyorsulni a zene, miközben valójában lassul. Hogy akkor miért egy vonattípus a címe? Haha.  

Bánkövi Gyula nem tagad semmit, tényleg felkérésre készült, tényleg erre a napra. Tényleg több, mint sihu-sihu, néha sci-fi hangokat is hallani. Igazából az egész művön érezni valami filmszerűséget, de ha nem is készült és lehet, hogy nem is készül hozzá mozgókép, akkor is jobb látni, mint csak hallani, annyiféle ütőhangszert szólaltatnak meg, porszívóhoz való gégecső-szerűségeket suhogtatnak az ütősök - ez a leglátványosabb.

Úgy érzem magam, mint az elkényeztetett gyerek. Elkényeztetett közönség vagyunk, az lettünk a 21. századra, amelynek nem az a feladata, hogy próbálja meg utolérni a zeneileg mérhetetlen távolságra járó komponistát, feszítsen erőt, essen kétségbe. Elég, ha élvezzük a zenét, örülünk neki, hozzánk szólnak, nekünk akarnak tetszeni.

Közben azért érzem, hogy olyan vagyok, mint a Dalolva szép az élet című filmben a párttitkár, aki megveti a nyugati, dekadens zenélést, inkább meneteljünk munkásindulókra. Kit szeressünk? Magunkat, vagy akik lenni szeretnénk? 

Tényleg mellékes kérdés, de valamit jelez a két zenekar ötletességéből és vállalkozó szelleméből. Egy héten belül két Kékszakállút játszottak a Müpában, előbb a Fesztiválzenekar, utóbb a Nemzeti Filharmonikusok, ráadásul Judit ugyanaz volt, Láng Dorottya. A Kékszakállúra sokszor mondják, hogy háromszereplős opera, Judit, Kékszakállú és a zenekar, így teljes. De van egy negyedik szereplő is, kétszer-háromszor megszólal a kórus, megszólal a címszereplő, sóhajt egyet a vár, amikor érzi, hogy valami történni fog. Vagy valami történt. Semmiség, azt mondja: Hah. A Fesztiválzenekarnál a kórust a zenekar játssza, sóhajtani szuperül tudnak, megoldottak már sokkal bonyolultabb énekkari feladatokat is. A Nemzeti Filharmonikusoknál az énekkart vonják be, de hát az mégis túlzás volna, hogy két hah!-ért mindenki jöjjön be, öltözzön föl, várja végig az egész koncertet, ezért a sóhajtásokat hangszóróból hallani.

Annyira kár érte. Annyira technikai a megoldás, hogy bármennyire is emberbarát, benne vagyunk egy nagy kalandban, amiből hirtelen kikerülünk, pont azért, mert ezt végig kell gondolni, hogy kórus, meg hangszóró, meg egyebek. Látatlanban is lefogadom, hogy sóhajtásban a Filharmonikusok is első osztályúak lehetnének.  Ahogy ők sóhajtanak, nem sóhajt úgy senki. Maximum a Fesztiválzenekar.

A lényeg azonban ott van, hogy annyira kár. Annyira jó volt az előadás, annyira jól énekeltek a szólisták, annyival jobb választás volt Bretz Gábor, mint Cser Krisztián. Próbálom abbahagyni a két előadás összehasonlítgatását, de annyit még muszáj elmondani, hogy hiába készült úgy az ember, hogy most megnézi még egyszer ugyanazt a Juditot, mert egyáltalán nem ugyanazt látta. Máshogy volt intenzív, szélsőségesebb, az elején mintha szexibbre vette volna a figurát, vagy hogy mondjam, nőiesebbre, érzékibbre, a végén meg hisztérikusabbra, élesebbre. Hú, Kékszakállú, ezt benézted. Nem erre vágytál. Örülj, hogy szabadulsz.

Persze, azért nem örül neki. Én örülök, mert Bretz Gábor most az az énekes, akiről eddig inkább olvastam, de akit ritkán hallottam. Monolit. Közben változik is, végigmegy az úton, tele gyanakvással, aztán lassan megtelik reménnyel, kinyílik, tündököl, bezárul. Volt egy pillanat az előadásban, egy megvilágosító pillanat, Judit azt énekli, add a kulcsot, mert szeretlek, és akkor a Kékszakállú arcán megjelent egy mosoly. Kimondta. Nahát, kimondta. Tessék, itt a kulcs. Amikor rájön az ember, hogy ez nem négy nem három, nem kétszereplős opera. Juditot is Kékszakállú teremti meg. Ezért veszti el.