Lehet vitatni Fischer Ádám Mesterdalnokok előadását, vezénylését, szereposztását, bár néha azt érzem, hogy nem érdemes. Olyan feltétlen bizalom és szeretet érződik a karmester iránt, hogy nem pont jó így, ahogy van az egész?

Nem. De erről majd máskor. Most csak arról akarok beszélni, ami valóban egyedülálló az előadásban, én legalábbis Mesterdalnokokban nem láttam még ilyet: tényleg az éjjeliőr harsonázik. Úgy értem, van egy ilyen szerep, az Éjjeliőr, akinek kétszer el kell énekelnie, hogy Lobet Gott den Herr, és megfújja a valamijét, általában valami havasi kürtöt, vagy ilyesmit, valami komikus álhangszert, de itt, nálunk Pintér Dömötör elénekeli, amit kell, és aztán tényleg belefúj a harsonájába. Hamarjában csak egy hasonló operai élmény jut az eszembe, Laczó András A varázsfuvolában valóban játszott a hangszeren, mármint a fuvolán, az is maradandó élmény volt, mert jó néhány évtizeddel ezelőtt történt. A harsonázás meg tegnap.

Nahát, pont kijött a lépés, Szent János napján adják elő este A nürnbergi mesterdalnokokat. Illetve hogyan is van ez? Már eleve van egy kis csúszás, mert bezavar a karácsony, december 25, az sem pontosan esik egy napra a téli napfordulóval. De Keresztelő Szent János születésnapját Jézuséhoz igazították, mondván, hogy éppen hat hónappal volt idősebb nála, tehát az ő születésnapja lett június 24. Hanem a két hagyományt valahogy össze lehetett egyeztetni, ezért lett Szentivánéji álom Arany János fordításában a Midsummer Night’s Dream. Magamban soha nem is tudom eldönteni, kinek higgyek, Aranynak vagy Shakespeare-nek, melyik dátum a legtökéletesebb a Szentivánéji álom megnézésére vagy meghallgatására, június 21 vagy június 24.

Ez a kérdés a Mesterdalnokok esetében egyszerűbb, mert itt elénekelik, hogy Johanniistag! Johannistag!, nem a csillagászat számít, hanem a szent születése. Na de az 24., ma meg 26. van. Bár ez is János-nap.

Csakhogy ez egy egészen más János, nincs is egyedül, János és Pál római testvérpár. Annyira összetartoznak, hogy Velencében már egy neve van a templomuknak: Zanipolo, ez a téglatemplom a Colleoni szobor mellett. Keresztény testvérpár Nagy Konstantin lányának az udvarában, és amikor átmenetileg visszajöttek a pogányok, ők is visszavonultak római otthonukba, de a hatalom már csak ilyen, nem hagyja békén az embereket, őket is hithagyásra akarták rávenni, de sikertelenül. Megkínozták és lefejezték mindkettőt.

De most nem ez a lényeg, hanem az esti (délutáni) Mesterdalnokok.  

Én még láttam a Cirkuszt. Nem Chaplint, hanem a szovjet filmet, és nem moziban, csak a tévében, de éltem akkor, amikor még ilyesmit lehetett látni az állami tévében. Rendes, becsületes sztálinista film, egy artistanőről, akit zsarol a menedzsere, mert fekete kisbabája van (az artistanőnek, nem a menedzsernek). Emlékszem, mennyire meghatódtam, amikor a kisfiú sírva fakadt a gonosz felnőtteket hallgatva, de szerencsére közben az anyukája rájött, hogy már nem lehet őket zsarolni, mert a Szovjetunióba költöztek, ahol nincs fajüldözés. A végén együtt vonultak lobogó vörös zászlók alatt.

Most meghalt a kisfiú, James Lloydovics Patterson. 91 éves volt, feltételezhetően az utolsó életben maradt szereplője a filmnek. Moszkvában született amerikai apa és ukrán anya gyermekeként, és az is külön kaland, hogy az apja hogyan került a Szovjetunióba, ahol előbb díszlettervezőként, majd az angol nyelvű hírek olvasójaként dolgozott. A fiúból, James Lloydovicsból a film után tengerésztiszt lett, majd költő. 1994-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol elég érdekes jelenség lehetett. Egy afro-amerikanszkij, aki orosz akcentussal beszélte az angolt. Egy Puskin. Bár a versek hasonló színvonaláról nem vagyok meggyőződve.

Néha hallani sóhajokat, hogy a világ ebben sem előnyére változott. A tudás hatalom – ez azelőtt értelmes mondás volt, és azt is jelentette, hogy aki tud, az megtalálja helyét az életben. Aki egyetemet végez, az el tud majd jól helyezkedni, eltartja magát és a családját, hasznos és derűs életet élhet a világban. De hát a mai fiatalok. Nem érdekli őket a tudás, se a hatalom. Még szerencse, hogy a pénz igen, de nem látják az összefüggést a tudás és az anyagi jólét között. Hogyan is láthatnák, amikor a ma és tegnap hősei végzettség nélkül boldogultak. Nem arra gondolok, akire itthon szokás, hanem a nagy, nemzetközi példákra: Steve Jobs sem fejezte be az egyetemet, és Bill Gates sem. Minek?

A napokban halt meg Fred Smith, még egy becenevű milliárdos, ő a FedEx nevű csomagküldő szolgálatot álmodta és valósította meg. Az álom még a hatvanas évek közepén jelent meg a képzeletében, egyetemi dolgozatot írt, és abban feltételezte, hogy a jövő egyik fontos eleme lesz a csomagküldés, hogy lehetőleg másnapra megérkezzenek a dobozkák a megrendelőhöz, benne mindenféle számítógép-alkatrészek, amelyek segítségével újabb és újabb megrendeléseket lehet leadni, ezeket újra ki kell majd szállítani, és így tovább. A dolgozata C értékelést kapott, mondjuk így, gyönge közepest.

Tulajdonképpen már az is szép volt Fred Smith-től, hogy azért befejezte az egyetemet.

Képek maradnak meg a Duda Éva Társulat Frida előadásából, ami, tekintve, hogy Frida Kahlo festő volt, és róla szól az előadás, nem is volna baj. Tekintve, hogy színházi előadás, sőt táncelőadás, amiről szó van, talán mégis baj.

Bár az is megmaradt, hogy Duda Éva az előadás kezdete előtt kiállt a függöny elé, és hosszan-hosszan beszélt, annak ellenére, hogy ő maga is mondta: tudja, hogy az érdeklődés nem neki szól elsősorban, hanem Frida Kahlónak. Mindegy, ő azért elmondta, hogy ezentúl itt is lesznek, az Eiffelben, és hogy eltörte a lábát, de már kivették belőle a fémeket, hogy a menedzsere biztatására készítette el a második Frida-estjét. Lehet, hogy van ennek valami értelme, fokozza a várakozást.

Annyira viszont nincs értelme fokozni, mert a végén (legalábbis bennem) csak képek maradnak meg, mexikói halálfigurák, felvonulások, a füstölgő szerelmesek. Ami az est dramaturgiáját illeti, egy kicsit hosszú az egész, és ez azért különös, mert van benne egy Carnevale című rész, a zenéje a Bolero, és az egész meglehetősen önállónak látszik, ki lehetne venni a történetből különösebb veszteség nélkül, vagy elő lehetne külön is adni. Igaz, Bolero feldolgozásnak meg egy kicsit kevés, miközben zajlik a zenében a nagy crescendo, nem ezt látni a színpadon, nincsenek elegen, nem tombol a tánc.

A hosszúság és parttalanság érzetét erősíti a tánc egyformasága is, egyszerűen fogalmazva: Frida ugyanúgy táncol, ha jókedve van, ha szerelmes, ha csalódott, ha válni kell. Történnek vele a dolgok, de azok nem hagynak nyomot a mozgásán. Nyilván mert festő volt, nem táncos.

Ha jól számolom, 1959-től 1977-ig tartott a magyar film jókaista időszaka. Nyilván készítettek előtte is Jókai-feldolgozásokat, és talán még vár ránk egy-egy újabb Jókai-mozi, de ez volt az aranykor, a nagyszabású, színes, szélesvásznú, mindenkit érdeklő kalandfilmek ideje. A Szegény gazdagoktól a Fekete gyémántokig. Biztos, hogy voltak a nagy időszaknak vitatható szereposztásai, soha nem értettem, hogy a Fekete gyémántok női főszereplőjének miért Sunyovszky Szilviát választották, akinek a húzott szeme vágásától alig látható, hogy egyáltalán milyen színű is a szeme. Nem bírtam megbékélni Az aranyemberben Csorba Andrással sem, amikor annyira kézenfekvőnek látszó megoldásnak tűnik, hogy Latinovits ne a kíméletlen rossz, hanem a gyötrődő jó legyen. De annyira félre talán egyik szereposztás sem ment, mint a Szegény gazdagoké. Mintha Bara Margiton kívül senki nem volna a helyén, se a nem kimondottan filmszínész-alkat Láng József (akinek persze minden jót kívánok, és vigyázzon magára), Benkő Gyula meg végképp nem, mint kettős életű ádáz, nem is értem, hogy ez kinek juthatott eszébe, és miért. Szóval, ha e nagy kalandfilmek közül valamit érdemes volna újraforgatni, az a Szegény gazdagok.

De kivel, kivel, kivel? Napok óta valami lehetséges szereposztáson töröm a fejem, és nem jutottam tovább annál, mint hogy Vecsei H. Miklós lehetne Vámhidy Szilárd. És a többiek? Lehet, hogy Jókai ideje tényleg lejárt?

Bizonyos, leginkább Alfred Brendel-i okokból Liszt Zarándokévek című ciklusát hallgatom, annak második kötetében van az Il penseroso című darab. Tudható, hogy ki ez a penseroso, vagyis gondolkodó, Lorenzo Medici. Talán fölösleges mondani, hogy ez a Lorenzo nem az a Lorenzo, nem il Magnifico, csak az unokája, Urbino hercege, de hát a Medici család ilyen ötletes volt névadásban, akit nem Lorenzónak hívtak, azt Cosimónak, vagy, legvégső esetben Giulianónak.  Túl sok ideje nem volt a gondolkodónak gondolkodni, már 26 évesen meghalt, egy lány maradt utána, aki viszont szép karriert futott be, nem is annyira az atyjának, mint inkább a két Medici-pápának köszönhetően, ő volt Medici Katalin, Franciaország királynéja. (Ha már a zenei vonatkozásokat keressük: az ő leánya meg Valois Erzsébet volt, akibe egyszerre szerelmes a Don Carlosban atya és fia.)

Szóval Lisztet hallgatom, az Il penserosót, Brendel bombázza a klaviatúra alsó fertályát, és arra gondolok, hogy ha Lisztnek lett volna egy létrája, amikor a Medici kápolnában jár, talán más művet írt volna. Mert ezek az emelkedett sötét gondolatok voltaképpen nem illenek a szoborhoz. Nappali fényben is kissé árnyékba borul az arca, de az is látható (létráról), hogy a kitekeredett jobb kezében egy pénzérme van. Vagy azért mert zsugori volt, vagy azért, mert bőkezű.

Arról nem is beszélve, hogy van, aki szerint a két szobor már eleve össze van cserélve, mert Giuliano kezében marsallbot van, pedig ő nem is volt hadvezér, ellentétben Lorenzóval, aki rövid uralkodása jelentős részét háborúzással töltötte.

Midőn ezt a képet készítettem a Szajna partján, azt gondoltam, azért érdekes, mert egy ember, lám milyen mély nyomot tud hagyni egy városban. Még mindig jelen van, kávézókat neveznek el róla, meg ezek szerint uszodákat is, miközben azt sem tudnám megmondani, Josephine Baker voltaképpen mi is volt szakmailag. Táncosnő? Énekesnő? Hát, nem tudom. Úszónő mindenesetre egész biztosan nem volt, mégis uszoda lett belőle.

Az egészet aztán szépen elfelejtettem, míg most, a Marastoni-kiállításon ott nem lógott a falon egy hasonló kép. Nem Josephine-ről, hanem egy hasonló uszodáról.  Ugyanúgy a folyóról választották le a biztonságos, hullámmentes teret, nyilván nem tisztították meg klórozták a vizet, de nem is lehetett akkoriban annyira piszkos még a Duna. De az élmény valami hasonló, mintha a folyóban úszna az ember, ha ki tud nézni valami ablakon (a Baker uszodánál üvegfalak vannak), csak nem visz el a sodrás meg az örvény sem ragad el. De ki lenne a pesti változat névadója? Medveczky Ilona?  

Szerintem évtizedek óta látom az emléktáblát a Deák Ferenc utcában, de soha nem jutott eszembe utánanézni, pontosan kinek az emlékére is helyezték a falra. Valami régi festő. Az meg végképp nem jutott az eszembe, hogy Marastoni Jakab nem is magyar származású, végül is van hasonló magyar név, Monostori, ez meg Marastoni. De a szó közepén az s az sz, a Jakab is csak fordítás, ő eredetileg Giacomo vagy Jacopo, ha velencei. És ha nekem nem jutott eszembe, hogy utánanézzek, szerencsére a szakembereknek eszébe jutott, most nyílt a Marastoni-kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban.

Amit tudni lehet vagy illik róla, azt elmesélik a kiállításon, portréfestő, az első Magyar Festőakadémia alapítója, elég változatos színvonalon dolgozott, de ha formában volt, szépek a képei.

Igazából az út az érdekes. Ahhoz szoktunk, hogy innét mennek az emberek Itáliába szerencsét próbálni, miközben van egy nagyon látványos ellenirányú vándorlás is. Ma is van, és érteni is vélem, miért, egy Gianni Annoni biztos sokra vitte volna otthon is, de olyan intézmény, a nemzet olasza nem lehetett volna, mint nálunk. Vagy Marco Rossi. Vagy a karmesterek, akiket megszerettünk, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patané, Rico Saccani, Pier Giorgio Morandi. Nekik is előfutáruk volt Marastoni, Velencében született és tanult, amennyire kikutatták, nem is tartozott az akadémiai bénák közé, négy rajza is díjnyertes volt, meg is lehetett találni a raktárban, és most meg is lehet nézni azokat. Aztán Marastoni elindult észak felé, Trieszt, Bécs, Pozsony, Pest, és itt maradt. Hogy kiteljesedett így a pályája, vagy megfeneklett a pesti porban, azt nem lehet megmondani. Akárhogy is, az ember szebb sorsot kíván a követőinek, mint ami neki jutott, mert Marastoni Jakab megvakult, és elmegyógyintézetben halt meg, ötvenhat évesen.

Zongorista volt, mi más? Elég sok más, költő is, meg olyan zenetudós-féle is, érdekes, bár nem átütő hatású műsorokat készített a Schubert-szonátákról, könyveket írt a zenéről, szóval olyan okos ember. Okos ember, aki a gondolatai jelentős részét a zongoránál fejtette ki. Valószínűleg ebben különbözött a legtöbb közismert zongoristától, a zenélés elsősorban nem érzelmi kiáradás volt nála, hanem kommunikáció. A zongora nem a meghosszabbított énje, hanem eszköz, amivel megértetheti magát. Egyszer rám jött a félelem, hogy talán már nem jön többet Magyarországra, és kiutaztam Salzburgba, hogy mégis halljam. Nem érte meg, mert jött is utána Magyarországra, és a koncert sem volt olyan elementáris. Leginkább arra emlékszem, hogy játszik a teremben, játszik, és közben hitetlenkedve ingatja a fejét, hogy mennyien köhögnek, miközben ő játszik. Úgy látszik, nem ismerte a trükköt: úgy kell zongorázni, hogy lélegezni is elfelejtsenek. Akár másfél órán át.

Nem gondoltam, hogy utána annyira meg fogom tudni szeretni. De láttam próbálni a Zeneakadémián, láttam a leukoplaszttal beragasztott ujjait, a körmét védte a behasadozástól, meg hogy milyen megdöbbentő arcokat vág játék közben, mint akinek látomása van. Talán látomása volt. Aztán a búcsúturné, még egyszer utoljára beutazta a világot, mielőtt 2008-ban szegre nem akasztotta a leukoplasztot. A Fesztiválzenekarral játszott, a koncert második részét a nézőtéren hallgatta meg. Mert érdekelte, meg nyilván okosabb, hasznosabb elfoglaltságot nem tudott vagy nem akart kitalálni magának estére. Semmi oka nem volt, hogy megjátssza magát, 77 éves volt, és búcsúzott a nyilvános koncertekről, de mégis izgatta a zene. Akkor gondoltam rá először, hogy ez az egész talán nekünk is kitarthat egy életen át.