Skarbit András

Előttem Korniss, mögöttem Korniss, balra Korniss, jobbra Korniss, a kiállítás már csak ilyen. Nemzeti Galéria a nyolcvanéves fotós tiszteletére. Életmű. Az ember nem nagyon tehet mást, mint tiszteleg meg emlékszik, meg ümmög, hogy ez is a fotóművészet velejárója: avulnak a képek. Nagyon bele vannak ágyazódva a napba, hónapba, évbe, hatvanas meg hetvenes, meg a Nők Lapja érzés. Avulnak, és aztán majd kiderül, hogy visszafrissülnek-e. Van, ami nem is avul, a hadirokkant a hómezőn, azt hiszem, azt szeretem a legjobban, ott válik rajzzá vagy fekete-fehér festménnyé a fénykép, ott nem is érzem az évtizedeket, csak a századot: 20. Különben az ember tiszteleg meg emlékezik meg csodál, hogy odaadta értük Korniss az éveit, a saját éveit, nem nagyon mérlegelt, hogy érdemes-e. Nézem a vendégmunkás-sorozatot, Skarbit Andrást, régen meghalt tiszaeszlári lakost, aki hetente kétszer leutazta a Budapest-Tiszaeszlár távolságot, itt dolgozott, hogy oda mehessen haza. Nem is értem, miért őrá esett Korniss választása, nincs benne semmi rejtett szépség, hogy ha jobban megnézed, a profilja vagy a szeme, vagy a tartása. Talán csak annyiban volt más, hogy elviselte az arcára, magára irányított objektíveket. Annyira átlagos, amennyire átlagos lehet valaki, svájcisapkás melós, utcakövet rak, gödörbe ereszkedik, kenyeret vág, alszik, olvas. Születik, elvegyül, kiválik. Férj, apa, nagyapa. 

Annyira átlagos, amennyire csak lehet, és közben azt érzi az ember, hogy van itt egy ember, aki mintha soha életében, egyetlen percre nem lett volna boldog. És mivel átlagos, lehet mondani, hogy van vagy volt itt egy lakosság, népesség vagy mi, amelyik soha életében, egyetlen percre nem volt boldog. És van vagy volt egy ember, a kezében kamerával, aki nem fordította el a fejét. Aki dokumentálta, hogy ha esetleg kérdezik vagy alkudni lehet, el tudjuk mondani: megbűnhődtük már a jövendőt is. Ők bűnhődték meg nekünk.