Tudok veszíteni, de azért nem sejtettem, hogy szükség is lesz erre a képességemre. Az egész csak a rosszul értelmezett honfiúi kötelességből indult, hogy az nem kérdés, foci vagy Wagner, de azért lehet egy ilyen kecske-káposzta megoldással élni, és a Siegfried utáni első szünetben úgy nyilvánítani…
Az ember bizonytalan, de gondolom, ez normális. Bizonytalan akkor is, ha nagyon biztosnak mutatja magát az ítéleteiben, és tudja, mennyi mindent nem tud, ráadásul most még egy sor egyéb tényező is közbejött nehezítésnek. Például tudtam, hogy csak egy felvonás jut a Siegfriedből, és akkor…
Azon töröm a fejem, hogy mi is tetszik nekem, nekünk annyira Iréne Theorin művészetében. Mert hogy tetszik, az nem kérdés, mindenki boldog, amikor kiderül, hogy idén is lesz, jön a Wagner-napokra, Brünnhilde, elfújja, elfúj mindenkit. De közben meg épp nem fúj el senkit, talán ez a legmeglepőbb…
Ismerek egy ember, akinek Donald Sutherland bűvész trükköket mutatott be. Ha jól tudom, valami almát tudott úgy eltüntetni, hogy hopp, most a kezemben van, hopp, most nincs. Itt történt, Budapesten, amikor a Citizen X című filmet forgatták, azon kevés filmek egyikét, amelyért hivatalosan is díjazták…
Fogok mesélni a belbecsről is, a lemezen lévő zenéről, de egyelőre elakadtam a borítónál. Mert olyan jópofa dolog, a zongorista Bertrand Chamayou cigarettázik a képen. Illetve, azt az ember tudja, hogy biztosan nem cigarettázik, de akkor mit is csinál? Egy csavar van a kezében, a két ujja között, és…
Nem képzelem magam különösebb nyelvőrnek, nem mondok oltást az injekció helyett, nem földalattizok kényszeresen, csak ha az egyes metróra szállok, nem temetem a kezembe az arcom, ha valakinek meetingje van, és talán csak egy fokkal tetszik jobban, ha valaki számítógépet mond a computer, hajléktalant…
Ezzel a rímmel ébredtem:
Amíg nálam a Rab Ráby,
nem tudsz velem kibabrálni.
Ami körülbelül igaz is, csak már Rab Ráby nincs sokáig nálam, úgy értem a Történelmi befejezést olvasom, öt oldal talán, és kész. Mindenféle tanulságokat próbál az ember levonni, ha már ennyire későn olvassa Jókait, és…
Az talán köztudomású operai vagy opera körüli történet, hogy Monique Montagne, (itt mindig hozzá kell tenni, hogy Karajan nevelt lánya) megnézte a Bal lábam című filmet, és az a típusú mozizó volt, aki ott marad a stáblistára is. Most meg pláne ott maradt, mert egy tenor az Un’aura amorosát…
Régen vártam már annyira filmet, mint a 27-i bemutatót: Horizont. Kevin Costner új filmje. Vagyis az új film negyede, négy rész lesz belőle, és mindegyik hosszú, amit mindig csodálok. Majdnem mindig. De az biztos, hogy kell hozzá magabiztosság, elszántság, hit, hogy azt mondja magának az alkotó:…
Mint egy Zorán-dalban: Mario Lanza régi lemezeit hallgatom. Pontosabban csak egy lemezét, az is filmzene, For The First Time a film címe, és ez az utolsó Lanza-mozi, hat héttel a halála előtt mutatták be. A történetben egy nemzetközi tenorsztár hiába énekli bele magát a lányok szívébe a Come prima…