Sírós filmek

Az On The Spot új sorozata megy a Duna tévén, Az ellenség gyermekei címmel, azokról, akik születésükkel és akaratuk ellenére vagy leginkább akaratuktól függetlenül, pusztán a létezésükkel támadták a rendszert. Amerikai katonák és vietnami lányok leszármazottjai, zsidó lány, akinek táncolnia kellett Mengele előtt, és táncol ma is, kilencven évesen, Glenn Millerre. És egy ismerős történet, Visky András, akinek az apját Visky Ferencet 22 évre ítélték, és őt anyjával, meg a hat testvérével munkatáborba zárták. 

Ismerős történet, mert láttam a Pesti Magyar Színházban, monodrámaként, Ráczkevei Anna mondta, játszotta el a Júliát. Az író Visky András. És az ember csak nézte, hogy ilyen van, ilyen nagy szerelem, hogy Júlia úgy vall Rómeónak: szeresse csak maga a Jézust, és nekem elég az is, ami marad utána. Megrendítő, fölkavaró, és mondanám még a nagy szavakat, de hát csak szavak. 

Most újramesélik a történetet a filmben, és megy tovább, a bebörtönzött apa, a halálból visszatérő anya. Aztán túlélik, és az apa először látja a hét és féléves fiát, Andrást. Ezt a jelenetet kétszer is elmondják a  filmben, de olyan is, hogy kétszer kell hallani, a találkozás mindkét résztvevőjétől. Hogy kérdezgeti a nagyobbik idegen a kisebbiktől, hogy ki volna ő, és hogy tudja-e, ki az apja. Eddig nem tudtam, mondja a gyerek, de most már tudom, és repül az apja nyakába. 

Nem azt kérdezem, hogyan lehet ezt kibírni, mert még nézőként sem könnyű. De mit kezdjünk közben magunkkal? Úgy értem, hogyan viszonyuljunk egy, két, három ilyen élethez. Mit csináljunk, hogy ne történetként nézzük a drámát vagy a filmet. És most nem a történet elmesélőit hibáztatom, mert nyilván nagyon hálás vagyok nekik, meg talán azt teszik, ami a dolguk. De érzi az ember, hogy ez nem csak egy történet, amivel földobhatjuk üres esténket. Közben meg mi a tanulság azoknak, akik feltehetően és remélhetően azért ilyen helyzetbe nem kerülnek az életük során. Jönnek ugyanezek a pillanatok kicsiben, egész kicsiben, és eszünkbe jutnak Viskyék, akik... Nem tudom, eszembe jutott-e már valaha is Antigoné, mikor kicsiben, egész kicsiben kellett volna rendes embernek lenni.