Azt hiszem, de legalábbis remélem, hogy nincs bennem semmiféle elfogultság a politikusok vagy általában a vezetők ellen és mellett, de azt is hiszem, hogy erre az érzésre azért elég nehéz volna színházi előadást fölhúzni. Senkik ők is, vagy ők sem senkik, rendben van. Mégsem lehet véletlen, hogy Puskin nem a muzsikjairól írt drámát, hanem Borisz Godunovról, a bűnről, ami alkalmatlanná teszi a vezetésre, és a bűnhődésről, hogy tudnia kell: hiába esket meg bárkit a halálos ágyán, az ő kisfia sem fog szép halált halni. 

Nem rólam van szó, természetesen, hanem Zsámbéki Gáborról, aki szintén nem esik hasra a cároktól és trónoktól, de ezt olyan szépen és következetesen csinálja, hogy végül már nem tudom, mit nézünk a zakós embereken, akik érvényesülni próbálnak. Nem fog sikerülni nekik, se az ál-Gyimitrij, se Sujszkij fején nem marad meg a szőrös korona, de előbb vagy utóbb jönnie kell valakinek, és a világ nem mindenkin torolja meg az ős- és egyéb bűnöket. 

Szóval: ennél több kell. Vagy bele kell szépen fűzni a tegnapot, mát és holnapot, és ehhez kevés az, hogy valakinek a fejével elfocizgatnak a színpadon, de erre talán a darab nem teljesen alkalmas. Hogy kellően ostobán szóljak: nem tudjuk, ki Orbán. A büntetéséhez közeledő cár vagy a felemelkedéséhez közeledő önjelölt. Vagy mindkettő, hiszen a Borisz Godunov színházi ravaszsága mintha ez volna: ugyanaz a figura jelenik meg a hatalmon és a hatalomhoz vezető úton, a hasonló jön a hasonló után, és a nép mindkettőre rábólint. Nekünk mindegy. A nyavalygás joga marad a miénk. 

Ha nem így, akkor máshogy, akkor legyenek emberfelettiek a gyötrelmek, kételyek, őrületek, halálok. Azt viszont már elorozta Puskintól Muszorgszkij, Máté Gábor minden fáradozása ellenére sem érzem azt, hogy prózában is vissza lehetne hozni azt a pillanatot, amikor egy igazi zenekar fölött egy igazi basszus dörgi az emberre látomásait.

Marad hát a fura élmény, mintha egy opera librettóját vitték volna színre, egyszerűen és ízlésesen. Jövőre A trubadúr jön?