Meghalt Sólyom János, Pesten született, 1956-ban Svédországba menekült zongoraművész. Amennyire az ember a svéd zenei hétköznapokat figyelni tudja: Sólyom János az új hazában meglehetősen ismert zenésszé lett, tévésorozata is volt. Két fontos lemezen játszik. Az egyik egy Muszorgszkij-album, A halál dalai és táncai mellett az Egy kiállítás képei van rajta. Az ember néha úgy érzi magát a hallgatása közben, mintha eloltották volna a villanyt a kiállítóteremben, mintha a vaksötétben szólna egyetlen zongora. Mintha nem a képeket kellene fölidézni, csak a zongorista magányosságát, világba küldött hangjait, odaér-e, ahol az ilyesmi érdekli az értelemmel bíró lényeket. Talán odaér. A másik albumon Birgit Nilssont kíséri, Richard Strauss- és Sibelius-dalokat játszanak. Mindkettő BIS kiadvány. 

Személyes emlékeknek nem vagyok éppen bővében. A nyolcvanas évek elején (ha jól emlékszem), Pestre jött koncertezni. Alig várta, hogy végre úgy írják a nevét, ahogy gyermekként megszokta, elöl a vezeték-, utána a keresztnév. Körülbelül a körútig jutott a repülőtérről érkező taxi, amikor meglátta a plakátot: JÁNOS SÓLYOM. Mert az Országos Filharmónia természetesen úgy írta ki, ahogy a legérdekesebb lehetett, külföldre szakadt hazánkfia, majdnem a mennyből, eljött hozzátok. Úgyhogy most, vezeklésül, ha nem is ezerszer, de háromszor legyen leírva a neve helyesen: Sólyom János, Sólyom János, Sólyom János.