a szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson

anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől

Két sor A ló meghal...-ból, és lehet, hogy profán dolog, de azon gondolkodom, vajon Rejtő Jenő olvasta-e Kassákot, vagy ez a citromfej megszokott kép volt abban az időben. Mert az biztos, hogy van egy Rejtő-hős (bárcsak tudnám, melyik, valamiért Mendoza rémlik az Elátkozott partból, de nagyon nem biztos), akinek citromfeje van. Ha így van, már hogy Kassáknál a bekarikázott R betű, akkor a sikeres kortársak közül mintha Rejtő lett volna az egyetlen, aki valamit átemelt a sajátjába Kassák irodalmi munkásságából. Ebből a szempontból Karinthyt érdemes figyelni, a köztudatban Életem filmje, a valóságban A tanulság című elbeszélésben Szent Péternél elszakad valakinek az élete filmje, így vissza kell nézni visszafelé is. Csupa vicces helyzet, a feleségem háromszor a karomba omlott, majd kezet csókoltam neki és bemutatkoztam, azóta nem láttuk egymást. A vége az, hogy begyömöszöltek egy sötét lyukba, és aztán már semmire nem emlékszem. Pontosabban éppen nem ez a vége, hanem maga, a címadó tanulság, Szent Péter  megkérdezi, hogy te, aki kétszer élhetted le az életed, egyszer oda- egyszer meg visszafelé, miféle tanulságot tudsz levonni belőle. Azt, hogy Kassák Lajos verseinek visszafelé ugyanúgy nincs értelme, mint odafelé. 

Lényegében nem változott a Kassákhoz való viszonyunk, valami furcsa vagabundus, aki őrültségeket írt versben. Így aztán van tétje a most párhuzamosan futó Kassák-kiállításoknak. Egy van a Petőfi Irodalmi Múzeumban, egy a Kassák Múzeumban, egy pedig a Bajor Giziben. Meg fogjuk, meg tudjuk szeretni Kassákot? Vagy továbbra is az bizonyítja a zsenialitását, hogy telnek múlnak az évtizedek, mi meg rendületlenül hüledezünk rajta?