Ha jól számolom, nyolc éve, hogy az ország tévénézőivel együtt először csodálkoztam rá Tabáni István hangjára. Queent énekelt a Csillag születikben, és most, nyolc év múlva ugyanazt csinálja a Budapest Jazz Clubban. Ugyanazt és körülbelül ugyanúgy. A körítés kicsit változott, meg tudja szavakkal is szólítani a közönséget, de alapjában véve tényleg ugyanolyan. Lehet emiatt sajnálkozni, hol maradt a fejlődés, a kibontakozás, hol a saját hang, a saját dalok. Mégis furcsa, ha valaki magyar létére egy kis Freddie Mercury-akcentussal énekli azt, hogy Tavaszi szél vizet áraszt.

Másfelől meg az őt meghívó Finucci Bros nyilván ezt akarta, finom és mérsékelt, jó ízlésű dzsessz-változathoz ezt a majdnem az eredeti hangot, amivel érdekes és élénk ellentétben van Tabáni István enyhén szólva is visszafogott személyisége. Lehajtott fejjel, lesütött szemmel énekel, néha jön ki csak a csigaházból vagy kagylóhéjból. Mit csináljunk, ha ezért szeretjük. Ezért a romlatlanságért, hogy nem fogott rajta az akkori és nagyon hirtelen jött népszerűség, nem lett kitalálva, se megcsinálva, fekete ingben, fekete öltönyben lép föl. Kellett hozzá makacsság, mert nyilván voltak, akik sztárt faragtak volna belőle, de ő maradt, ami volt. Árad a lényéből az otthon levegője. Otthon nézte a dalokat, ráénekelt, egész jól ment, vagy inkább nagyon jól, tényleg a hangszín, a tartott hangok finom vibrátója, a magasságok mind nagyon hasonlítanak az eredetire. Mindez a kissé félszeg mozdulatokkal, a fölemelt mutatóujjal kerül más kontextusba, és még most is azt a benyomást kelti, hogy vigyázni kell erre a fiúra. Félteni meg szeretni, drukkolni neki. Várni, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, és elfogadni, hogy talán ez. Talán már nagy lett. Baj?