Gyanús, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor Pinchas Zukermant hegedülni hallottam. Mert nem is hegedült valami jól, sem szépen, tisztán végképp nem, bár azért érdekesen. Talán az is egy tanulság, hogy mennyiféleképpen lehet rosszul hegedülni, hogy mennyire másképp hegedül rosszul az, aki valaha tudott, és az, aki azelőtt sem tudott.

A koncert egyébként csupa slágerdarabból állt, ám így is volt valami titkos programja is: amikor más zeneszerzők is Mozartok szeretnének lenni. Beethovennel kezdődött, a G-dúr románccal, amelynek zenekari szólamai olyanok, mintha Mozart hangszerelését hallgatnánk, Schuberttel végződött, az 5. szimfóniával, amely mintha a Jupiter folytatása volna, egyensúlyoz a derű és a derű alól folyton előkerülő melankólia között. A két szám között meg egy igazi Mozart, az A-dúr hegedűverseny, néha kicsit érthetetlen tempókkal és tempótlanságokkal. Ha kell, elfogadom, hogy nem Mozartot jöttünk hallgatni, hanem Zukermant. Azt kicsit nehezebb tudomásul venni, hogy nem Zukermant hallgatjuk, csak valakit, aki még mindig a legjobban hasonlít hozzá - már ami a hegedűjátékot illeti. Ami a vezénylést illeti, az ő, hamisítatlanul, csak abban meg nincs semmi érdekes. Lehetőleg egy kézzel, ezt is kicsit sietősen, mint aki maga sem biztos abban, hogy ennyivel lehet-e embereket mulattatni. Nem is könnyű. De  tényleg ő az, tessék legalább ennek örülni.