Nyilván nem okozok nagy meglepetést és nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a Dávid ma Európa vagy talán a világ egyik legnépszerűbb szelfi-pontja, naponta emberek százai várják ki a sorukat és fizetik meg a belépőjegyük árát azért, hogy elkészíthessék önmaguk fényképét a szobor előtt. Azelőtt ez…
Bizonyos kor fölött az ember már ismételni jár Firenzébe, átvenni újra az anyagot, viszontlátni, közölni a remekművekkel, hogy élek ám, és sokat gondolok rátok. Persze, kell azért valami ürügy is, valami újranyitás vagy megtisztogatás, de a lényeg ez: ők nem változnak, mi meg változunk. Nincs is…
Az a baj, hogy én Sofia Coppola művészetét akkor sem tudtam értékelni, amikor illett volna. Nekem az Elveszett jelentés unalmas és fölösleges filmnek tűnt. Aztán a Marie Antoinette-ben legalább az tetszett, hogy a történelemkönyvből valami mást tudott kihozni, és ez a más jobban hasonlított a Marie…
Az egész úgy kezdődött, hogy találtam, borító nélkül egy Sting-lemezt. Borítója nem volt, de a címke a közepén azért elegendő felvilágosítást adott, előadó, album címe, kiadás éve, Nothing Like The Sun, és 1987. A címet magamtól úgy fordítottam volna, hogy Semmi sem olyan, mint a nap. Egy létige…
Pink Floydot hallgattam az éjjel, angyalom, ragyogóm, csillagom. Pótlás jelleggel, ez olyasmi, amiből pont kimaradtam. Mikor nyolcadikos voltam, ez a zene még túl nehéz volt, mire elsős lettem, már túl könnyű, mégis amolyan gitárzene, egy zenekarral, amelynek leginkább egy normális énekesre lett…
Nem azt mondom, hogy nem lehet Ives-dalok nélkül élni… Még azt sem mondom, hogy eddig Ives-dalok nélkül éltem volna, a Memoriest énekelte Kathleen Battle egy régi lemezre vett koncertjén (James Levine kísérte zongorán, és ő kiabálta be németül, hogy függönyt fel!), Susan Graham-lemezek is az eszembe…
Nagyon kis okos koncertprogrammal jöttek a chicagóiak. Olasz, de mégsem olasz, ahogy a világ látja az olaszokat vagy inkább Itáliát. A legfrissebb látvány tavalyi, Philip Glass írta a zenekarnak, az Oktogon dicsősége, ez így kicsit olyan, mintha a Nov 7 térről írta volna, de ez nem az az Oktogon,…
Az ember elszokott attól, hogy egy film ilyen is lehet. Ilyen mindenes. színészes, rendezős, díszletes, jelmezes. Filmnyelven beszél, és ha csak el akarom mesélni a történetet, nem is olyan érdekes. Ámbár… Egy öngyilkos nő fejébe ültetik a magzata agyvelejét, így felnőtt testben kezd el fejlődni a…
A klasszikus kritika szerint (a Camelot című musicalről írtál) kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, és fele olyan vicces. Hát ez háromszor és harmadannyira. Az Orfeum mágusa az Operettszínházban, nagy erőkkel és nemes szándékkal, hogy fölélesztik az operettet, írnak egy újat a régiek nyomán. Nem…
Valószínűleg nem kötött le teljesen Olga Peretyatko művészete az Operában, mert, miközben a művésznő nagy szenvedéllyel mindkét kezével a halántékához kapott, nekem a büntetőjogi tanárom jutott eszembe, dr. Pintér Jenő. Ő ugyanis a fent említett testrészt mindig úgy emlegette: hálánték. Két á-val.…