Péter! Maga gyakorol!

Május 3-án a MOMkultban játssza a Sárik Péter trió X Beethoven című műsorát. Fölösleges azon szellemeskedni, hogy vajon mikor írt Beethoven  zongora-dob-bőgő felállásra műveket. De talán nem fölösleges megkérdezni Sárik Pétert, hogy egyáltalán miért? Miért hagyják el a saját művek és standardek világát, miért játszanak kétszáz éves darabokat vagy legalábbis dallamokat. 

- Csodálatos zenék. Jazz zenészek vagyunk, adva volt, hogy tanultunk mindig klasszikus darabokat, legalábbis a zongoristáknál ez egyértelmű, és ez egy olyan kincs, amit kár lenne csak azért elhagyni, mert mi jazz zenészek vagyunk.

- De van egy alap eltérés a jazz és a klasszikus zenélés között, az egyik azt mondja, hogy az, és csak az, ami a kottában van, a másiknak a kotta a kiindulás. Hogyan lehet ezt átugrani?

- Úgy, hogy nem vagyok klasszikus zenész, így nincsenek meg bennem ezek a dogmák. Ezzel rögtön meredek pályára is lépünk, hiszen van, akinek ez nem tetszik, vagy nagyon nem tetszik, felháborodik vagy nagyon felháborodik...

- Mi felháborodnivaló van rajta?

- Hogy nem hangról hangra játsszuk a műveket, meg improvizálunk. De régen mindenki improvizált, Beethoven korában ez teljesen normális volt. Aztán teljesen elhalt, annyira, hogy már a kadenciákból is a régieket játsszák. Szerintem ez nem jó.

- Miért halt el?

- Lustaságból. Vagy nagyon nagy tiszteletből. Folyamatosan küzdök ezzel a dologgal, hiszen én is nagyon tisztelem a klasszikus szerzőket és a zenészeket, nem tudom a töredékét sem eljátszani annak, amit ők. Ők meg látták ezeket a tökéletes alkotásokat, és azt mondták, hogy ennél jobbat úgysem tudnak. Az utóbbi időkben az oktatás is teljesen kettészakította ezt a dolgot. Mindenki ismeri a történetet, hogy a kislány elkezd játszani valamit, és abban a pillanatban ha nem is körmöst de szóbeli feddést kap. Nem tartom szerencsésnek ezt a szoborba merevedett hozzáállást, ami lassan a jazzre is érvényes már, és amivel eltávolítják a közönséget a zenétől. Ezek a muzsikák régen az embereké voltak, most meg áhítat veszi körül a dolgokat. Kicsit olyan ez, mint hogy "a tételek között nem tapsolunk", ami elzár egy teljesen normális emberi reakciót. Majd kiugrok a bőrömből, annyira tetszik, és nem tapsolhatok, mert ez a szabály.

- Voltaképpen te vagy itt a központi gondolkodó? Tudom, hogy azt kell mondanod, nem, nem, mindhárman együtt...

- Az a munkafolyamat, hogy egy ilyen projekt esetében fejest ugrok a zenei könyvtárba. Az az alap, hogy megpróbálom a szerző összes szerzeményét meghallgatni, mert kell egy rálátás, hogy mi az, amit feldolgozzak belőle, mi lehet belőle érdekes. Utána partitúra. Beethovennél nagyon komolyan vettem, hogy a lehető leginkább partitúrahű legyek. Ezt  bejátszom otthon számítógépre, le is kottázom, és ha megtanultuk, akkor már el is térhetünk tőle. Nem kell diplomatikusnak lennem, mert az az igazság, hogy ebben aztán nagyon benne van a zenekar is.

- Érzed azt, hogy ez aknamező?

- Nem is feltétlenül itt érzem, hanem akár a hétköznapokban, hogy a klasszikus zenei lobbi foggal-körömmel védi a saját fensőbbségtudatát. Akár megemlíthetem itt a Liszt-díjat, amit jazz zenész nem kaphat, hanem mondjuk megkaphatja a pop-rock énekesekkel együtt a Máté Péter-díjat. Ami, mondjuk egy olyan előadóművésznél, mint Berki Tamás, azért érdekes, mert én igazán nagy tisztelője vagyok Máté Péternek, de ezzel az erővel ő is kaphatott volna Berki Tamás-díjat. A Beethoven kapcsán inkább pozitív élményeim vannak, az, hogy a Zeneakadémián mutathattuk be a lemezt, tényleg nagy gesztus volt. A közönségnek nincs ezzel semmi problémája, azt hiszem olyan embereket viszünk így be a koncertterembe, akiknek eszükbe nem lett volna odamenni.

- Jó, de ezt elérheted úgy is, ha nem hallgatod meg az összes Beethovent, opus 1-től 135-ig.

- Az már az én bajom. Viccelünk, de nem viccelünk. A színpadon lazák vagyunk, de mire a színpadig eljutunk... Most épp a Bartók-projekten dolgozunk; majd egy éves, kőkemény munka. Épp azért, hogy ne úgy legyek támadható. Mondhatják, hogy ezt nem lehet csinálni, úgy rossz, ahogy van maga az elv. Oké, ez a véleménye. De zeneileg, szakmailag ne támadhasson. Minél több időt töltök a pályán, annál jobban csodálom a klasszikus zongoristákat. Prunyi Ilonával volt mindig ilyen bohózatba való jelenetünk. Én mindig mondtam, Úristen, hogy zongorázol, ő meg mindig mondta, Úristen, te meg hogy improvizálsz. Egy idő után abbahagytuk. Mindenképpen a tisztelet van bennem, csak akkor merek ezekkel a dolgokkal a közönség elé állni, ha minden tudásomat beletettem.

- Érezted már a vágyat, hogy eljátszanál egy Mozart-zongoraversenyt? Ahogy Chick Corea? Vagy érezted már, de leküzdötted?

- Amikor Prunyinál tanultam újra, egyértelművé vált számomra, hogy nagyon messze vagyok a klasszikus zongorázástól. És Chick Coreánál is alig várom, hogy végre a kadenciához érjen. Gyönyörű szépen le van játszva, de nem több.

- Muszáj rákérdeznem, mert már másodszor említed Prunyi Ilonát. Hogyan kerültetek kapcsolatba?

- Az a történet, hogy elvégeztem a jazz tanszakot, harmincnégy évesen benne voltam a jazz életben, és nyáron, amikor kevesebb fellépésem volt, és nagyon sokat gyakoroltam, akkor tudatosult bennem, hogy valami nagyon nagy baj van. Valami alaphiba, képzésbeli hiányosság. Magyarul: hétfőn egy bizonyos tempóban tökéletesen tudtam uralni egy darabot, kedden féltempóban sem (most azért ez erős túlzás). Ez a hullámzás kontrollálhatatlan volt számomra, és akkor különös utakon megtaláltam Prunyi Ilonát, aki elvállalt. Kiderült, hogy annál sokkal nagyobb baj van, mint amit én gondoltam, és akkor ő elvállalta ezt a fajta átprogramozást, ami azért volt borzalmasan nehéz, mert olyan, mintha egy számítógép rendszerét úgy kellene újratelepíteni, hogy nem kapcsoljuk ki, közben dolgozunk rajta. Az lett volna a jó, ha leállunk, és majd két év múlva visszatérek, de nem lehetett, nekem játszanom kellett. Négy évig tartott ez az újraprogramozás, és akkor nagyon sok mindent megtanultam a zenéről és a zongorázásról. 

- Technikai kérdésekről van szó?

- Én is azt hittem, hogy ez technika. Nem tudtam, hogy ami egy énekesnél rögtön kijön, mert a torkában van a hangszer... Nálunk is rögtön kijön. A lélekkel, a magadról alkotott képpel, hittel, önbizalommal, mindennel összefügg. Utána jön a zene is, de amíg valaki egy merevgörcs, soha nem fog tudni kibontakozni, sem a zenében, sem semmiben az életben. Csak mi nagyon hamar lebukunk.

- Átvészelted a négy évet, és akkor most rendben vagy?

- Még nem szólt Prunyi... 

- De figyel?

- Úgy engedte el akkor a kezemet, hogy mehetek. Figyelnem kell magamra, de tudom, mire kell figyelnem. Rossz szakmát választottunk, mert nekünk gyakorolni kell. Szerencsére imádok gyakorolni, imádok zongorázni, és azóta azzal a kontrollal figyelem magam, amit ő tanított meg nekem. Vannak hullámvölgyek, de ez már az a szint, amin minden embernek át kell vergődnie az életben, amin tovább kell menni. Én nála váltam felnőtté, és egy felnőtt embernek kötelessége, hogy nagyjából maga győzze le az élete kudarcait. Nem lehet az óvodába visszamenni az óvónénihez.

- Nekem ez nagyon félelmetes.

- Nekem is. Szerencsére én elég későn érő típus vagyok, talán csak most kezdem el megtalálni a helyem. De gondolj bele, ha valaki sztár, harminc éves, tele a naptárja, és akkor észreveszi, hogy baj van. Borzalmas erő kell akkor mindezt észrevenni, bevallani, és találni egy Prunyit. Nem is tudok senkit, aki ezt elvállata volna, és szívvel-lélekkel, szakmai tudással végigvitte volna.

- Miért vállalt el téged?

- Érdekes történet. Augusztusban hívtam őt fel, Fassang Lászlótól kaptam meg a telefonszámát, mondta, hogy menjek be hozzá szeptemberben. Akkor egy hónapig gyakoroltam valami nyüves Bachot, bementem, végem volt. Mint amikor az ember az ítélőszék elé áll. Tudtam, hogy segíteni tud, ha elvállal.

- Miért volt benned ez a végtelem bizalom iránta?

- Nem ismertem, nem voltam koncertjén. Nagyjából tudtam, kicsoda, de a többit én sem értem. Arra ébredtem azon az augusztusi reggelen, hogy "neked a Prunyi Ilonához kell elmenned zongorázni". Fölébredtem, és azt kérdeztem, ki az a Prunyi Ilona. Tudom ki az, rendben. Odamentem a számítógéphez, beütöttem, hogy Prunyi Ilona, és a negyedik cikkben ott volt Fassang Laci neve is. Ez csoda volt, amit nem tudok megmagyarázni. Ennyi.

- Ez az, amit ő is megérzett?

- Nem. Bementem, és halál sápadtan ott álltam. Halál jó fej volt, üljek le. Elkezdtem a Bachot, és úgy tíz másodperc után mondta kösz. Lehet, hogy volt húsz is. Valami sajátot. Elkezdtem játszani jazzt, azt meg fél perc után állította le. Morfondírozott, nem tudta, hogy elvállaljon-e. És akkor egyszer csak elmosolyodtam, mert hát amúgy mosolygós, pozitív ember vagyok, csak ez akkor nem derült ki. Az a mosoly volt, ami adott neki reményt. Akkor elkezdtük. Elmondta, hogy sokáig fog tartani, két év lesz minimum, amíg valamit fogok érezni. És tényleg így volt, két év után kezdett el a dolog mozogni, és négy év után mondta azt, hogy szerinte okés. Minden a jazzbe ment át, nem hiszem, hogy jobban játszanék ma klasszikust, jazz-zongorázni lett könnyebb.

- Visszakanyarodva...

- Visszakanyarodva azt mondom, hogy borzasztóan sajnálom azokat, akik nem tudják leállítani ezt a hazugságfolyamot. Elképesztő nyomás lehet, a világ nagy pódiumain játszanak, és belül tudják, hogy baj van. Tudod, hogy nem tudod. Csak nem tudod a megoldást.

- Te mindig tudod, hogy nem tudod?

- Akkor tudtam. És nem az a nem tudás, hogy mondjuk fogtam a 9. szimfóniát, leírtam a partitúrát zongorára, és tudtam, hogy van egy menet, amit nem fogok tudni lejátszani, vagy annyi munkát kellene belefektetni, ami egyszerűen nem éri meg. Akkor egyértelmű volt, hogy nincs más megoldás, írtam valami egyszerűbbet belőle. Az nem ez a helyzet volt, hanem az, hogy mindennek vége, ha valaki nem segít. 

- Mondtad, hogy be akarsz vonzani egy új közönséget, de közben a lemezeladási adatokból az derül ki, hogy a jazzt még kevesebben veszik, mint a klasszikust. Olyanokat akarsz megnyerni, akik még kevesebben vannak, mint az alap klasszikus közönség.

- Ez azért nem a lemezpiacon dől el. Egyébként meg mi csomó mindent csinálunk. Tavaly jött ki a saját számokból álló album, van a jazz-kívánságműsor. Nem ez van bennünk, hogy mennyi embert érünk el. Csak utólag fejtettem föl, hogy amit csinálunk, abban van valami hídépítés, de nem azért kezdtünk bele, hogy ezt csináljuk, hanem rájöttem, hogy ezt csináljuk. Ehhez kell a zenekarom, nyitottak és jó fejek. Kellek én, aki nyitott vagyok, és jól tudok kommunikálni az emberekkel. Meg én nem beszélek mellé. Őszinték vagyunk, nem használjuk a klasszikus viselkedési formákat, a Zeneakadémián is viccelek a közönséggel, és ott minden poén háromszorosan jön ki. Most a Beethovenhez plusz csavarral hozzátettünk egy vonószenekart, és ez még közelebb húzza a klasszikushoz. Próbáltunk valamit hozzáadni, így nem szimfóniarészleteket játszik a zenekar, hanem a zongoraszonáták kaptak vonóskíséretet. Szerintem nagy az átjárás a két közönség között. Hiába húzunk itt falakat. Meg a jazz zenészektől is megkapjuk a magunkét.

- Tényleg? Ők mit mondanak?

- Hogy "nem jó, érted? Nem jó." A legrosszabb a világon a korlátoltság. A Föld meg a természet nem bírja a korlátokat, erre jön az ember, és elkezd definiálni. Annyira aranyos történetem van Gonda János professzor úrral. Nem hozzá jártam eleinte, aztán átkértem  magam hozzá. Eltelt egy-két-három óra, a negyediken leült velem szemben, volt egy jellegzetes tartása, ahogy a mutatóujját az arcának támasztotta,csóválta a fejét, aztán megszólalt: Péter! Igen, tanár úr? De hát maga gyakorol. Valahogy betett engem abba a fachba, hogy ez egy tróger. És őszinte volt a megdöbbenése. Akkor is azt gondoltam, hogy a fene egye meg, a világ így működik. Hogy a jazzisták valami sötét, füstös helyiségben játszanak, és gyanús alakok. A klasszikus zenészek kívülről nézve meg másik közhely, kövér operaénekesnő ordibál, és alig várjuk, hogy vége legyen. Miközben annyira más, más ez az egész.