Hatvanhat

A második Kocsis-születésnap van ma, a második, amit nem ért már meg. Nagyon kínálja magát a régi születésnapi hangversenyek fölidézése, de mindig eszembe jut, hogy az ember mekkora hülye a kortársaival. Olyan talán nem volt, hogy el sem mentem volna, de olyan biztosan, hogy eljöttem, nem tetszett, nem fogtam föl, nem éreztem meg a nap vagy a pillanat vissza nem térő voltát. És hiába mondanám, hogy na, ezt el ne kövesse senki, mert nem tudom, kivel szemben nem szabad elkövetni. Az ember hülye, tényleg hülye. 

Idén már nem rendeznek emlékkoncertet, nyilván mert ez is olyan volna, mint a Zene Világnapja. Melyik nap nem a Zene Világnapja? Melyik nap nem Kocsis születésnapja? Most már. Biztos, ami biztos, éjfél után elkezdtem hallgatni az emléklemezt, a fekete-ezüst borítósat, Kodály az első szám rajta, erdélyi sirató, Annyi bánat a szívemen. Csárdás obstiné, Rachmaninov, Chopin g-moll ballada, ami most valamiért egészen újnak hatott, pedig biztosan meghallgattam már hatvanhatszor. És eszembe jutott Tóth Ibolya,a zenei rendező, aki azt mondta, mekkora szerencsénk van, hogy Kocsis (Ránki, Jandó) kortársai és országtársai lehettünk. Mert ha Hollandiában élünk, akkor furulyásokat hallgathattunk volna napi rendszerességgel. Annak is megvan a szépsége, de... Szóval, hogy nem búsulni, hanem örülni meg hálát adni. 

Valamit muszáj még elmondanom. Néhány hete háborogtam, hogy a Fesztiválzenekar műsorfüzetében elfeledkeztek Kocsisról, mint alapító atyáról. Azóta új a műsorfüzet, és megint benne van. Nem a sajtó hatalmáról ábrándozom, manapság úgyis nehéz volna, ha valaki valamit nem akar csinálni, nem csinálja. Az egésszel tehát inkább csak azt akarom mondani, hogy a jelek szerint tényleg csak hiba, elírás, feledékenység, egyszerűsítési törekvés, vagy mind együtt. De csak volt, elmúlt, kösz.