Heltai Jenő naplóját olvasom, egy bő év, 1944-45 története, attól kezdve, hogy bejönnek a németek, addig, hogy "Major Tamás holnap idejön". Szörnyű, nincs nagyon mit szépíteni rajta, és nem is nagyon van szépítve, magának írta Heltai, aki puszta személyében képviseli vagy képviselhette volna az asszimilációt: ő írta a János vitézt, hogy a fuszulyka szára fölmászott a fára, és közben Herzl Tivadar unokatestvére. 

Most azonban nem róla szeretnék beszélni, hanem Budapest bombázásáról, az első lehulló égi szörnyűségekről, amelyek Budát érték, és Zilahy Irén kertjét, házát, bombabiztos bunkerét találták el. A történet többféleképpen is ismerős, hogy épp sikerült elérni a bunker bejáratát, amikor robbant a világ, vagy hogy bemenekültek mások, és nem engedték be a tulajdonost. A Himfy utcában állt a villa, amit Zilahy magának épített, nem gazdag férjek pénzéből. 

Mert hát nagy sztár volt, annak ellenére, hogy én csak az Úrilány szobát keres című filmben láttam, Kabos oldalán. Az egyik első erotikus jelenet a hazai hangosfilm történetében, a hidrogénszőke Zilahy a kádban énekel, készül a jogi vizsgájára, Kabos kint okoskodik. Jó, átütő, kellemetlen hangja van a színésznőnek, meg egy kis selypessége, de ez nem akadályozta a karrierben. Bécsben is föllépett operettekben, sőt, francia filmekben is játszott. Iréne de Zilahy néven, Pierre Brasseurrel, Claude Brasseur apjával. Tulajdonképpen jó volna megnézni ezeket a filmeket, főleg a Tovaris címűt, de nyilván kellene hozzá némi szervezés. 

Heltainál az igazi döbbenetet érezni. A bombák első közismert áldozata Budapesten. És a hírek, hogy már indultak volna, készen állt az autó, csak még visszaszaladtak valamiért, aztán, hogy külön találták meg a pirosra lakkozott körmű, gyűrűs kezét. 39 éves volt, állítólag épp a visszatérésre készült. Tábla van ma a villa helyén épült ház falán, hogy ott élt a magyar és külföldi operett színpadok ragyogó jelensége.