Ahogy azt a Játék a kastélyban című darabban mondják:

• Mikor írhatta ezt Sardou?
• Nagyon öreg lehetett. Ilyen gyenge dolgot már csak röviddel a halála előtt írhatott.
• Vagy röviddel a halála után.

Hasonló az élmény. Ha nem is röviddel, de negyvenhét évvel a halála után Maria Callas mégis eljutott Budapestre. Sőt. Egy jelentben elsétál a róla elnevezett étterem előtt is. Egy igen gyenge dologban, a róla szóló filmben.

Nem mondom, hogy nagy meglepetés, ez sem sikerült. Van és nyilván lesz is még néhány hasonló, tulajdonképpen szép, hogy Maria Callas ennyire izgatja a forgató- és színműírói fantáziát, de egyelőre rendületlenül kudarcosok a végtermékek. Lehet hajókázni a tengeren, meg fürödni a tapsviharban, meghalni magányosan, de hiába. Mindaz, ami Maria Callasban igazán érdekes, az operaszínpadon történt, ami filmre vagy színre vihető, z meg közhelyes, és nem is miatta érdekes, hanem Onassis miatt, ettől meg mintha Callas melékszereplője volna a saját életének, aki várja, egyre várja a halált, amíg az meg nem jön.

Hát ez unalmas.

Tényleg borzasztóan unalmas, pedig amit lehet, azt Angeline Jolie megteszi az ügy érdekében, ügyesen veszi le Calllas mozdulatait, gesztusait, hasonlóra lehet festeni, az orrát megoldják a sminkesek. A kezén nem lehet segíteni, eres és hihetetlenül hosszúak az ujjai, mintha egyszerre nézné az ember a Callas-filmet és a Nosferatut.  

Ilyenek ezek a muzsikusok, többnyire visszapattannak a megfilmesítési kísérletekről, ami igazán fontos, az nem az életben történik velük. Ami Callasban fontos, különös és időnként felfoghatatlan, az ott esett meg vele a színpadon, és elmulasztották filmre venni, csak a Tosca második felvonása van meg vele. Ha megvolna, sem volnánk sokkal előrébb, Bernsteinnek mekkora videóhagyatéka maradt, mégsem lett jó a róla szóló film. Pedig abban is mennyi orrgyurmát használtak föl.

De ha már itt tartunk, a zenészből lett mozihősöknél, nem különös, hogy itt él közöttünk Sass Sylvia, aki mindkettőt ismerte, sőt, az egyik társaságában látogatta meg a másikat?

Rossz szokás, próbálok lejönni róla. Igazból már le is jöttem, van körülbelül három arasz karácsonyi CD-m a polcon, jó, ha kettőt meg tudok hallgatni évenként, fölösleges újakat beszerezni. Nem is szerzek, de azért mindig érdekel, mik a fejlemények karácsonyi dalokban, de erre jók a szolgáltatók. Szóval azért szorgalmasan hallgatom az újdonságokat.

Az ember tudja, hogy nem lesz ezekből csoda, trillili-trullulú, jingle all the way, közben meg annyira árulkodóak az albumok. Minden évben meghallgatom José Carrerast, hogy miért, magam sem tudom, de minden évben elcsodálkozom azon, hogyan adhatott ki ilyesmit, primitív alászintetizátorozás fölött ordít, mint a fába szorult féreg, mint Edward király fülében a walesi lakoma, csak ő átkok helyett azt szórja, hogy Stille Nacht. Vagy Kiri Te Kanawa, akinek a karácsonyi lemezein voltaképpen a szakmai életút is végigkövethető, hogyan lett vidám és érdekes énekesből óvatos szopránná, akinek már van mit veszíteni, de ő nem akar veszíteni. A két album között van egy harmadik is, mert a King’s Singers lemezén is közreműködik, egy vicces Mozart parafrázissal, ami mégsem annyira vicces, pont félúton van a két szélső állapot között.  

Az idei csalódás Lise Davidsen volt, a norvég óriáslány, de jó volna élőben is hallani, annyira meggyőző a Metropolitan-közvetítésekben, hatalmas és szép a hangja. De ha ezt a hatalmas és szép hangot karácsonyi dalokra eresztik… Buta és unalmas éneklés, persze fantasztikus magasságokkal fölerősítve, de hiába, akkor is bele kell pusztulni, megáll az idő, de rossz értelemben: ennek soha nem lesz vége.

Ez is a streamelés előnye: de jó, de jó, hogy legalább pénzt nem adtam érte.

Fadíszítés közben ment a tévé, oda se nézős műsor, Bing Crosby a White Christmasben. De hiába nem néztem oda hivatalosan, azért egy pillanatra mégis, és döbbenten álltam meg, kezemben a Diótörővel: George Chakiris volt a képernyőn. Nem egyedül, egy szőke nő énekelt, körülötte pedig négy fekete garbós táncos lejtett, és az egyik volt George Chakiris.

Aki nem tudná, ki az, ő volt a West Side Storyban Bernardo. Mármint az eredeti, ha lehet ezt mondani szóval a régi filmváltozatban, a Cápák főnöke, Maria bátyja. Azért a szerepért Oscar-díjat kapott. De hogy ennyire lent kezdte, tánckari művész, akinek ki sem írják a nevét a stáblistára?

A jelek szerint ennyire, vagy még ennyire lent, hiszen szerepelt már A nagy Carusóban is, Mario Lanza mellett. Bár A nagy Caruso nem is ezért kedves az ember szívének, hanem mert Jávor Pál is benne van. Szóval ez is egy döbbenet, a világban vannak még olyan színészek, akik Jávor Pállal játszottak együtt. Mert George Chakiris él, kilencven vagy kilencvenkét éves, az én tippem az utóbbi, inkább lecsalt valamit az életkorából, mint hozzáadott volna.

Ami Chakiris pályáját illeti, elég meglepő, ezzel a külsővel és ezzel a tánctudással végül is nem lett akkora az ív, a West Side Story volt a csúcs, de az is szinte véletlenül jött össze. Már elhagyta Hollywoodot, hogy inkább New Yorkban próbáljon szerencsét, így került a West Side Story színpadi változatába, de akkor még mint Riff. Csak a film idején vették észre, hogy a sötét bőre és haja miatt jó lesz puertoricóinak is. Az Oscar után is elmaradt a nagy folytatás, kisebb és még kisebb filmekben játszott nagyobb és kisebb szerepeket, az utolsó ilyesmi körülbelül harminc évvel ezelőtt történt vele. Azóta békés, remélem békés nyugdíjas éveit éli, és nem üti a guta, hogy miért csak ennyi jutott.

Befutott a Vígszínház karácsonyi köszöntője, nyolc perc, de jó nyolc perc, mindenkinek ajánlom, mert pont az, aminek lennie kell. Közösségépítő film, mintha valóban volnának közös dolgaink az előadásokon kívül is, mintha egy családhoz tartoznának ők is, mi is. Még az is lehet, hogy tényleg egy családhoz tartozunk. De akár igen akár nem, föl lehet mérni a családtagokat ennyiből is. Ki mit visz a fa alá, emlékeket, darabot a szívükből. Vagy, hogy elrettentő példát mondjak, Lukács Sándor például mindezt az új könyve reklámozására használja föl, nem szerencsés megoldás, de ennyire futotta. Nyilván nem akartak rászólni.

Ahogy az igazi családokban, itt is előkerülnek a halottak, a régiek, akik a folyamatosságot biztosítják, ugyanez a színház volt Várkonyi idejében, ugyanez a színház, amikor még Börcsök Enikőt nézhettük, ez így szép. Na de Ruttkai Éva! Előkerül és előkerül újra, tárgyakat hoznak, ami még az övé volt, és biztosan az övé. Feltehetően csak véletlen, de most azt érzi az ember, hogy ő a legerősebb kapcsolat valami legendás nagysághoz és múlthoz, hogy az ő színészsége nem kopott meg, sőt, legendásabb és vígszínházibb, mint valaha.  

Ismerek embereket, akik nem tudják, ki volt Greta Garbo (igazán), és biztosan vannak, akik nem tudják, ki volt Ruttkai Éva, és egyre többen és többen lesznek, de az egész nem a vígszínháziakon fog múlni.  

Próbálom hasznossá tenni a rám törő karácsonyi lemezhallgatási lázat, és nem kizárólag a White Christmast és a Stille Nachtot pörgetni a készülékben, ez a lemez meg mindig tetszett. Ráadásul használtan vettem, és ez most nem a lemezmentési sorozatból került elő, nem volt rajta celofán, és a kísérőfüzeten is látszik, hogy forgatta már az eredeti tulajdonos is, szóval valaki ismeretlennel, vélhetően elhunyt ismeretlennel is kapcsolatba lépek, akinek a lemezgyűjteményét elvitték az antikváriumba a boldog örökösök. Plusz Velencével is, hiszen ez a lemezkoncepció: ilyen lehetett egy karácsonyi mise a San Marcóban a 17. században. A teljes énekelt szertartás, nemcsak Cipriano da Rore miséje, de a kisebb énekelt szövegek is, többnyire Giovanni Gabrieli zenéjével, plusz még a nem állandó részek, olvasmány és evangélium.

A helyszín nem eredeti, nem a Szent Márk székesegyházban vették föl a zenét, nyilván nehéz lett volna megoldani, hogy emiatt bezárják a dómot, és még csönd is legyen. Meg hát kinek van olyan erősítője, hangfala, hogy azt is meghallja, ahogy a hangok mozaikról mozaikra verődnek?

Voltaképpen azt érzem, hogy értelmetlen az egész vállalkozás. Jó hosszú a lemez, de mégsem annyira, mint egy régi karácsonyi szertartás, ami, ha lehet hinni a történészeknek, két órával napnyugta előtt kezdődött, és az éjszaka közepén fejeződött be. Hogy bírták és hová pisiltek a régiek, azt nem lehet tudni, közel a lagúna, de talán mégsem. És nem vagyunk ott, hiába csukom be a szemem, mert talán ez volt akkor a lényeg, nem csukták be az emberek a szemüket, hanem bámultak az égre föl, próbálták megfejteni a képeket, elolvasni a feliratokat, azonosítani evangélistákat és prófétákat. Talán vetíteni is kellene magam köré, megkérni és beöltöztetni az ismerősöket, gyűljünk össze, lökdösődjünk, tátsuk a szánkat az ég felé.

Most nem ment. Jöhet a White Christmas.   

Úgy van vége Milánóban A végzet hatalmának, hogy a haldokló Leonóra feje fölött kivirágzik a fa. Nyilván az embernek, nézőembernek, és feltehetően a rendezőembernek is a Tannhäuser jutott az eszébe: nincs olyan reménytelen helyzet, amelyben nincs benne a megváltás reménye és lehetősége. Hiába mondja a pápa, hogy ahogy a kezemben nem virágzik ki a pásztorbot, úgy nem váltható meg az, aki a Vénusz-barlangban járt, mert aztán szaladhatnak Tannhäuser után.  Szabó István ezt a motívumot használta a Találkozás Vénusszal című filmje végén, a Tannhäusert vezénylő karmester kezében kivirágzik a pálca. Nem állítom, hogy nem giccs, de emlékezetes.

Nekem legalábbis emlékezetes. Mert meglepő módon, amikor a hónap elején a sajtóban beszámoltak Niels Arestrup haláláról, megemlítették a híres szerepeit, és egy szót sem ejtettek a Találkozásról. Pedig ő volt benne a karmester, Szántó Zoltán, és vannak a filmnek azért erényei is. Hogy mást ne mondjak, azon ritka pillanatok közé tartozik, amikor Kiri Te Kanawa Wagnert énekelt, hiszen ő volt Glenn Close énekhangja. Másik pillanat nem is nagyon jut az eszembe a Siegfried énekesmadarán kívül.  Vagy a tenor, aki a szünetben használt autókkal és alkatrészekkel kereskedik. Nem jó film, de elfelejteni mégsem illik. Mert akkor mi az, amire emlékszünk?  

Azt lehetett sejteni, hogy Nagy Ervin nem kifejezetten stílusművész, legalábbis ha írásról van szó, most, ugye, sokat idézik a Lázár Jánosnak szóló bejegyzését, amelyben azt írja: „és közbe röfögve azon lamentáljatok, hogy itt lenne már az ideje, páros lábbal kib.szni egy 3 gyerekes hívő, református, székely származású családanyát 4 nappal a Jézuska születése előtt”. Nem is azon akadtam meg, hogy vajon lehet-e páros lábbal kib.szni valakit vagy valakivel, vagy egyáltalán fontos-e durvább szót használni az amúgy is elég kemény, bár a sok használattól puhulni látszó „kirúgni” helyett, hanem a lamentáláson.

Egy nappal korábban láttam a Nosferatu című filmet (bemutató január 2.), ahol két Nosferatu-ellenes férfi a felirat szerint így beszélt: „azon lamentálok, hogy most így legyen vagy úgy”. De hát a lamentálás siránkozást jelent, Incipit lamentatio Ieremiae prophetae. Nem azt jelenti tehát, hogy azon vacillálok, azon töröm a fejem, hanem hogy azon siránkozom. Márpedig, ha azon siránkoznának Lázár Jánosék (röfögve), hogy el kell bocsátani valakit, talán nem is volna semmi baj.

A dologban az az igazán különös, hogy a film felirattal ment, és ez a szótévesztés megvolt az eredeti, angol szövegben, Willem Dafoe is lamentált Nosferatu sorsát illetően, szóval ez egy nemzetközi szótévesztés, vagy a szó értelmének szemünk láttára történő megváltozása. Utolértük a Nyugatot.

Lelkesedünk, hogy környezetbarát, és szép, persze a városképet elrontja a drótjaival. Lelkesedünk a pesti sárgáért, a bécsi pirosért, aki teheti, a San Franciscó-iért, de közben van a milánói változat. Ami egyébként nincs messze a San Franciscó-itól, innét vették az amerikaiak, de tényleg különleges. Sárga az alapszíne, de nem is olyan könnyű alapszínűt találni, mert a reklámok többnyire beborítják a kocsikat.

Valószínűleg az a legszórakoztatóbb bennünk, hogy kiszámíthatatlanok, nem tudni, milyen jön legközelebb, szuper rozzant, vagy új modell, akkora a változatosság a kocsik között. Ha szerencsénk van, olyan régi, szó szerint fapados is jöhet, amiről azt hinné az ember, hogy még Garibaldit is szállította. Ámbár utánanéztem, a forgalomban a 700 –as a legrégebbi, a hatvanas évekből való, legfeljebb Maria Callast szállíthatta volna pályája hanyatló szakaszában, ha hajlandó lett volna ilyesmire felülni. Ellenállni nehéz, az ember felpattan, és azt hiszi magáról, hogy most mindenki hamisítatlan milánóinak nézi, aki békésen zötyög a kanyargós vasösvényen. Hogy miért jó hamisítatlan milánóinak látszani, az már nehezebb kérdés, de kell, hogy legyen benne valami. Még Stendhal sírjára is azt írták (talán ő íratta), hogy milanese.

Ezt mindig valami emberi gyengeségnek gondoltam, hogy az ember hallgat valakit, és közben másokon jár az esze. Hallgatja az operai jelent, és azon töri a fejét, hogy az opera múlt mennyivel szebb volt. Kerülendő, kerülendő.

Amennyire tudom, kerülöm is, de néha belelépek ebbe a keréknyomba. Hallgattam a Pace, pace áriát Anna Netrebkóval, és közben Tokody Ilonára gondoltam. Hogy ő ezt mennyire tudta. Mennyi szív volt benne, mennyi kimaradt év, Leonóra esztendők óta ott él a barlangban, élő embert többé nem lát (aztán majd lát mégis, de nincs benne köszönet), és azon agyal, hogy mennyire szereti Alvarót. Klassz dolog szépen énekelni, de ezt elénekelni, az teljességgel felfoghatatlan. Mégis mintha erre kellene törekednie minden valamirevaló operaénekesnek.

Mikor ide jutottam, mármint hogy klassz dolog énekelni, akkor meg Marton Éva jutott eszembe. A Pace, pace az opera legvégén van, miután mindenki jól kiénekelte már magát, csak a szopránra vár a legnagyobb feladat, és ez csupán azért nem embertelenség Verditől, mert előtte hagyta szegényt pihenni egy felvonáson át. De az ária azért mégis a Pace, pace, ezen áll vagy bukik az egész szerep, az egész előadás, ezért jöttünk, vagy ezért is, érthető, ha mindenki ideges előtte, meg kell fújni a dolgot. És akkor Marton Éva az Erkelben leült a színpad szélére mezítláb, és úgy kezdett bele az egészbe.

Ilyen énekeseket láttam. De azért örülök Netrebkónak is.

Vágyódtam ide, mióta csak tudom, hogy a hely létezik. San Bernardino alle ossa, Milánóban, nem messze a Dómtól, szóval nem valami titkos hely, mégis csak most jutottam el ide. Az osszáriumról híres a templom, csontkamra, vagy micsoda, jó kis hátborzongatás, a falakat emberi csontok díszítik. Emlékeztető, hogy porból vagyunk porrá leszünk, és ez még a jobbik eset, csontból vagyunk, és ha nem vigyázunk, szemléltető eszköz leszünk a biológia szertárban, vagy freskó helyetti falidísz a templomban.

Mert a szépség volna a lényeg, hogy az áttört csontban van valami piperkőc elegancia, csipkejelleg, rokokó szédület a szürke falon, és csak ha jobban megnézik, akkor derül ki, hogy ember volt, volt munkája, feladata az életben, sírt, nevetett, evett, ivott, gyereket hozott létre, és talán föl is nevelte. Hacsak a gyerek nincs a csontok között.

Hiába a komor gondolatok, igazából nem hideglelős a helyszín, ennyi csonttól már nem lehet megijedni, vagy csak annyira, amennyire a kalózok zászlajától. Valaha leszámoltak az élettel, akik meglátták, mára gyerekjáték lett. Élni akarunk, és nem a halálra gondolni.