Erre biztosan nem számított Monet, hogy ő lesz a festők festője a 21. századra, odaállnak pózolni a Vízililiomok elé távol-keleti családok együtt és darabonként, ez hát az európai művészet egyik csúcspontja, de mire számított? Azt vajon sejtette, hogy valamit elindít, ami alighanem pont ellentétes azzal, amit elérni akart? Van egy pici némafilm róla, amikor a Vízililiomokat festi, úgy tesz, ahogy a festők szoktak, odanéz, aztán vissza a vászonra, aztán megint oda, húz kettőt az ecsettel, aztán megint odanéz. Soha nem értettem: mit néz? Mi szüksége van neki a valóságra a képhez, hogyhogy nem azt festi, ami a fejében van?

De nem is ez a kérdés, hanem ahogy a Vízililiomok láthatóak akár Párizsban, akár New Yorkban. Körben vannak egy teremben, az ember elmerül a színekben… Nem ez az őse a most divatos immerzív kiállításoknak? Szerintem rémes a gondolat, de igazán soha nem próbáltam ki, hogy a közönség lépjen be a képbe, a vetítésbe, és érezze magát belül. A probléma az, hogy nincs belül, hogy a reprodukált színek soha nem ugyanazok, a nézőpont sem, Monet azért határozottan a kép előtt állt, és nem benne. Gondolt-e rá vagy sem, nem tudni, de most épp ez megy.