Befutott a Vígszínház karácsonyi köszöntője, nyolc perc, de jó nyolc perc, mindenkinek ajánlom, mert pont az, aminek lennie kell. Közösségépítő film, mintha valóban volnának közös dolgaink az előadásokon kívül is, mintha egy családhoz tartoznának ők is, mi is. Még az is lehet, hogy tényleg egy családhoz tartozunk. De akár igen akár nem, föl lehet mérni a családtagokat ennyiből is. Ki mit visz a fa alá, emlékeket, darabot a szívükből. Vagy, hogy elrettentő példát mondjak, Lukács Sándor például mindezt az új könyve reklámozására használja föl, nem szerencsés megoldás, de ennyire futotta. Nyilván nem akartak rászólni.

Ahogy az igazi családokban, itt is előkerülnek a halottak, a régiek, akik a folyamatosságot biztosítják, ugyanez a színház volt Várkonyi idejében, ugyanez a színház, amikor még Börcsök Enikőt nézhettük, ez így szép. Na de Ruttkai Éva! Előkerül és előkerül újra, tárgyakat hoznak, ami még az övé volt, és biztosan az övé. Feltehetően csak véletlen, de most azt érzi az ember, hogy ő a legerősebb kapcsolat valami legendás nagysághoz és múlthoz, hogy az ő színészsége nem kopott meg, sőt, legendásabb és vígszínházibb, mint valaha.  

Ismerek embereket, akik nem tudják, ki volt Greta Garbo (igazán), és biztosan vannak, akik nem tudják, ki volt Ruttkai Éva, és egyre többen és többen lesznek, de az egész nem a vígszínháziakon fog múlni.  

Próbálom hasznossá tenni a rám törő karácsonyi lemezhallgatási lázat, és nem kizárólag a White Christmast és a Stille Nachtot pörgetni a készülékben, ez a lemez meg mindig tetszett. Ráadásul használtan vettem, és ez most nem a lemezmentési sorozatból került elő, nem volt rajta celofán, és a kísérőfüzeten is látszik, hogy forgatta már az eredeti tulajdonos is, szóval valaki ismeretlennel, vélhetően elhunyt ismeretlennel is kapcsolatba lépek, akinek a lemezgyűjteményét elvitték az antikváriumba a boldog örökösök. Plusz Velencével is, hiszen ez a lemezkoncepció: ilyen lehetett egy karácsonyi mise a San Marcóban a 17. században. A teljes énekelt szertartás, nemcsak Cipriano da Rore miséje, de a kisebb énekelt szövegek is, többnyire Giovanni Gabrieli zenéjével, plusz még a nem állandó részek, olvasmány és evangélium.

A helyszín nem eredeti, nem a Szent Márk székesegyházban vették föl a zenét, nyilván nehéz lett volna megoldani, hogy emiatt bezárják a dómot, és még csönd is legyen. Meg hát kinek van olyan erősítője, hangfala, hogy azt is meghallja, ahogy a hangok mozaikról mozaikra verődnek?

Voltaképpen azt érzem, hogy értelmetlen az egész vállalkozás. Jó hosszú a lemez, de mégsem annyira, mint egy régi karácsonyi szertartás, ami, ha lehet hinni a történészeknek, két órával napnyugta előtt kezdődött, és az éjszaka közepén fejeződött be. Hogy bírták és hová pisiltek a régiek, azt nem lehet tudni, közel a lagúna, de talán mégsem. És nem vagyunk ott, hiába csukom be a szemem, mert talán ez volt akkor a lényeg, nem csukták be az emberek a szemüket, hanem bámultak az égre föl, próbálták megfejteni a képeket, elolvasni a feliratokat, azonosítani evangélistákat és prófétákat. Talán vetíteni is kellene magam köré, megkérni és beöltöztetni az ismerősöket, gyűljünk össze, lökdösődjünk, tátsuk a szánkat az ég felé.

Most nem ment. Jöhet a White Christmas.   

Úgy van vége Milánóban A végzet hatalmának, hogy a haldokló Leonóra feje fölött kivirágzik a fa. Nyilván az embernek, nézőembernek, és feltehetően a rendezőembernek is a Tannhäuser jutott az eszébe: nincs olyan reménytelen helyzet, amelyben nincs benne a megváltás reménye és lehetősége. Hiába mondja a pápa, hogy ahogy a kezemben nem virágzik ki a pásztorbot, úgy nem váltható meg az, aki a Vénusz-barlangban járt, mert aztán szaladhatnak Tannhäuser után.  Szabó István ezt a motívumot használta a Találkozás Vénusszal című filmje végén, a Tannhäusert vezénylő karmester kezében kivirágzik a pálca. Nem állítom, hogy nem giccs, de emlékezetes.

Nekem legalábbis emlékezetes. Mert meglepő módon, amikor a hónap elején a sajtóban beszámoltak Niels Arestrup haláláról, megemlítették a híres szerepeit, és egy szót sem ejtettek a Találkozásról. Pedig ő volt benne a karmester, Szántó Zoltán, és vannak a filmnek azért erényei is. Hogy mást ne mondjak, azon ritka pillanatok közé tartozik, amikor Kiri Te Kanawa Wagnert énekelt, hiszen ő volt Glenn Close énekhangja. Másik pillanat nem is nagyon jut az eszembe a Siegfried énekesmadarán kívül.  Vagy a tenor, aki a szünetben használt autókkal és alkatrészekkel kereskedik. Nem jó film, de elfelejteni mégsem illik. Mert akkor mi az, amire emlékszünk?  

Azt lehetett sejteni, hogy Nagy Ervin nem kifejezetten stílusművész, legalábbis ha írásról van szó, most, ugye, sokat idézik a Lázár Jánosnak szóló bejegyzését, amelyben azt írja: „és közbe röfögve azon lamentáljatok, hogy itt lenne már az ideje, páros lábbal kib.szni egy 3 gyerekes hívő, református, székely származású családanyát 4 nappal a Jézuska születése előtt”. Nem is azon akadtam meg, hogy vajon lehet-e páros lábbal kib.szni valakit vagy valakivel, vagy egyáltalán fontos-e durvább szót használni az amúgy is elég kemény, bár a sok használattól puhulni látszó „kirúgni” helyett, hanem a lamentáláson.

Egy nappal korábban láttam a Nosferatu című filmet (bemutató január 2.), ahol két Nosferatu-ellenes férfi a felirat szerint így beszélt: „azon lamentálok, hogy most így legyen vagy úgy”. De hát a lamentálás siránkozást jelent, Incipit lamentatio Ieremiae prophetae. Nem azt jelenti tehát, hogy azon vacillálok, azon töröm a fejem, hanem hogy azon siránkozom. Márpedig, ha azon siránkoznának Lázár Jánosék (röfögve), hogy el kell bocsátani valakit, talán nem is volna semmi baj.

A dologban az az igazán különös, hogy a film felirattal ment, és ez a szótévesztés megvolt az eredeti, angol szövegben, Willem Dafoe is lamentált Nosferatu sorsát illetően, szóval ez egy nemzetközi szótévesztés, vagy a szó értelmének szemünk láttára történő megváltozása. Utolértük a Nyugatot.

Lelkesedünk, hogy környezetbarát, és szép, persze a városképet elrontja a drótjaival. Lelkesedünk a pesti sárgáért, a bécsi pirosért, aki teheti, a San Franciscó-iért, de közben van a milánói változat. Ami egyébként nincs messze a San Franciscó-itól, innét vették az amerikaiak, de tényleg különleges. Sárga az alapszíne, de nem is olyan könnyű alapszínűt találni, mert a reklámok többnyire beborítják a kocsikat.

Valószínűleg az a legszórakoztatóbb bennünk, hogy kiszámíthatatlanok, nem tudni, milyen jön legközelebb, szuper rozzant, vagy új modell, akkora a változatosság a kocsik között. Ha szerencsénk van, olyan régi, szó szerint fapados is jöhet, amiről azt hinné az ember, hogy még Garibaldit is szállította. Ámbár utánanéztem, a forgalomban a 700 –as a legrégebbi, a hatvanas évekből való, legfeljebb Maria Callast szállíthatta volna pályája hanyatló szakaszában, ha hajlandó lett volna ilyesmire felülni. Ellenállni nehéz, az ember felpattan, és azt hiszi magáról, hogy most mindenki hamisítatlan milánóinak nézi, aki békésen zötyög a kanyargós vasösvényen. Hogy miért jó hamisítatlan milánóinak látszani, az már nehezebb kérdés, de kell, hogy legyen benne valami. Még Stendhal sírjára is azt írták (talán ő íratta), hogy milanese.

Ezt mindig valami emberi gyengeségnek gondoltam, hogy az ember hallgat valakit, és közben másokon jár az esze. Hallgatja az operai jelent, és azon töri a fejét, hogy az opera múlt mennyivel szebb volt. Kerülendő, kerülendő.

Amennyire tudom, kerülöm is, de néha belelépek ebbe a keréknyomba. Hallgattam a Pace, pace áriát Anna Netrebkóval, és közben Tokody Ilonára gondoltam. Hogy ő ezt mennyire tudta. Mennyi szív volt benne, mennyi kimaradt év, Leonóra esztendők óta ott él a barlangban, élő embert többé nem lát (aztán majd lát mégis, de nincs benne köszönet), és azon agyal, hogy mennyire szereti Alvarót. Klassz dolog szépen énekelni, de ezt elénekelni, az teljességgel felfoghatatlan. Mégis mintha erre kellene törekednie minden valamirevaló operaénekesnek.

Mikor ide jutottam, mármint hogy klassz dolog énekelni, akkor meg Marton Éva jutott eszembe. A Pace, pace az opera legvégén van, miután mindenki jól kiénekelte már magát, csak a szopránra vár a legnagyobb feladat, és ez csupán azért nem embertelenség Verditől, mert előtte hagyta szegényt pihenni egy felvonáson át. De az ária azért mégis a Pace, pace, ezen áll vagy bukik az egész szerep, az egész előadás, ezért jöttünk, vagy ezért is, érthető, ha mindenki ideges előtte, meg kell fújni a dolgot. És akkor Marton Éva az Erkelben leült a színpad szélére mezítláb, és úgy kezdett bele az egészbe.

Ilyen énekeseket láttam. De azért örülök Netrebkónak is.

Vágyódtam ide, mióta csak tudom, hogy a hely létezik. San Bernardino alle ossa, Milánóban, nem messze a Dómtól, szóval nem valami titkos hely, mégis csak most jutottam el ide. Az osszáriumról híres a templom, csontkamra, vagy micsoda, jó kis hátborzongatás, a falakat emberi csontok díszítik. Emlékeztető, hogy porból vagyunk porrá leszünk, és ez még a jobbik eset, csontból vagyunk, és ha nem vigyázunk, szemléltető eszköz leszünk a biológia szertárban, vagy freskó helyetti falidísz a templomban.

Mert a szépség volna a lényeg, hogy az áttört csontban van valami piperkőc elegancia, csipkejelleg, rokokó szédület a szürke falon, és csak ha jobban megnézik, akkor derül ki, hogy ember volt, volt munkája, feladata az életben, sírt, nevetett, evett, ivott, gyereket hozott létre, és talán föl is nevelte. Hacsak a gyerek nincs a csontok között.

Hiába a komor gondolatok, igazából nem hideglelős a helyszín, ennyi csonttól már nem lehet megijedni, vagy csak annyira, amennyire a kalózok zászlajától. Valaha leszámoltak az élettel, akik meglátták, mára gyerekjáték lett. Élni akarunk, és nem a halálra gondolni.

Nem látó helyre szólt a jegyem a Scalában, tényleg annyit láttam a székből, amennyi a képen van. Ha nem világos, mi ez, az asszisztens karmester kottája, azé, ki olasz szokás szerint a súgólyukból, most viszont a színpad széléről, a takarásból irányította az énekeseket. Ilyenkor, előzetesen fölmerül az emberben, hogy vajon érdemes-e ezért ezer kilométert utazni, de a kérdés tényleg csak előzetesen érvényes. Amint elkezdi a Scala zenekar a nyitányt, már meg is van a válasz: hát hogyne. Hogyne.

Riccardo Chailly a karmester, és persze, hogy minden szépen szól, vonósok és rezek, klarinét és a többiek, de a lényeg mintha nem is ez volna, hanem a ritmus, hogy minden precíz, tiszta, és megy, megy előre, nyitánytól a negyedik felvonás végéig, végzetszerűen. Teljes értékű az élmény, akkor is, ha csak hallja az ember, amit hallani kell. Mert amit kell, azt hallja.

Felállva, pipiskedve persze lehet a színpadot is látni. Az énekeseket, Anna Netrebkót, Vasilisa Berzhanskayát, a nagyon vitézül helytálló fiatal tenort, Luciano Gancit, és a masszív hangú Ludovic Tézier-t, de nem érzem, hogy a látvány nagyon sokat hozzáadna, hozzáadhatna a hangzó élményhez. Forgószínpad, amitől a hosszabb bevezetések és előjátékok is mozgalmasak lesznek, a lassú megérkezés a mába, ne tévedj, közönség, a háború mindig borzalmas, nemcsak régen volt az. A végén lemaradtam a fa kivirágzásáról, de azt elmesélték. Amikor már mindennek vége, Carlos meghalt, Leonóra meghalt, Alvaro meg él, fejük fölött virágba borul a kopasz fa. Ha valakiben kétség merült volna föl, a rendező, Leo Muscato eloszlatja: van megváltás.  

Ahogy az a Csontbrigádban van: sajnos én is voltam Velencében. Úgy, szóval voltál Velencében. Igen, és az ég, köttessen ki, zárasson be kapitány úr, kék volt. Nem sárga, nem fehér, nem szürke, hanem kék.

Épp itt tartok. Nem a könyvben, hanem az ég szemléletében. Hogy mitől ennyire kék Velence környékén. Nyilván van valami oka, a napfény beesési szöge vagy a tenger közelsége, bár a tengernek sem kellene feltétlenül kéknek lennie, de hát december közepe van, az ember borús világra, szürkére, tajtékra, szélre számít, ehelyett ugyanaz a kék van odafönt. Az emberek fürdőnadrág helyett pufidzsekiben mászkálnak, meg karácsonyi vásár is van az utcán, minden más, de a kék az körülbelül ugyanaz.

Azt sem értem, miért kell ettől annyira odalenni, talán amikor először filctollat vagy színes ceruzát adtak a kezünkbe, és elkezdtük a hátteret satírozni, és nem azt színeztük, amit láttunk, hanem amiről tudtuk, hogy látnunk kellene, a kék eget. Itt kezdődött, hogy van a világ és van az ideális világ, a fű zöld, az ég kék, és akkor kiderült, hogy tényleg van, csak el kell indulni dél felé.

Itt állok azóta már a Scala előtt, este előadás, és nem vagyok benne biztos, hogy nagyobb hatással lesz majd, mint az, hogy az ég kék.

Milánóba tartok, hogy megnézzem A végzet hatalmát a Scalában, nyilván nem egyetlen magyarként, csak ahogy az ember a darab történetét nézegeti, rájön, hogy már a keletkezésénél, vagy majdnem a keletkezésénél is voltak magyarok. Az ősbemutató, illetve az ősváltozat bemutatója Szentpéterváron volt, de az első előadások hatására Verdi átdolgozta az operát. Az új Végzet új hatalmát 1869-ben mutatták be a Scalában, és Preziosilla szerepében Benza Ida tündökölt. Pontosabban: remélem, hogy tündökölt, de hát miért ne tündökölt volna. Verdi tudta, ki ez a nő, egy évvel korábban Eboli volt a Don Carlosban.

Furcsa módon Benza Ida teljesen eltűnt a magyar operai emlékezetből, persze, ki nem, ez az opera lényege, tegnap még mágnások húzzák a szánodat Szentpétervár fáklyával megvilágított utcáin (megtörtént Benza Idával), ma még halványan derengsz, holnaptól már a színháztörténészeké vagy.

Kivétel Schodelné Klein Rozália, aki 1840-ben a viharbükknél elénekelte a Casta divát, és a fa (helye) azóta is Normafa.