Befutott a Vígszínház karácsonyi köszöntője, nyolc perc, de jó nyolc perc, mindenkinek ajánlom, mert pont az, aminek lennie kell. Közösségépítő film, mintha valóban volnának közös dolgaink az előadásokon kívül is, mintha egy családhoz tartoznának ők is, mi is. Még az is lehet, hogy tényleg egy családhoz tartozunk. De akár igen akár nem, föl lehet mérni a családtagokat ennyiből is. Ki mit visz a fa alá, emlékeket, darabot a szívükből. Vagy, hogy elrettentő példát mondjak, Lukács Sándor például mindezt az új könyve reklámozására használja föl, nem szerencsés megoldás, de ennyire futotta. Nyilván nem akartak rászólni.
Ahogy az igazi családokban, itt is előkerülnek a halottak, a régiek, akik a folyamatosságot biztosítják, ugyanez a színház volt Várkonyi idejében, ugyanez a színház, amikor még Börcsök Enikőt nézhettük, ez így szép. Na de Ruttkai Éva! Előkerül és előkerül újra, tárgyakat hoznak, ami még az övé volt, és biztosan az övé. Feltehetően csak véletlen, de most azt érzi az ember, hogy ő a legerősebb kapcsolat valami legendás nagysághoz és múlthoz, hogy az ő színészsége nem kopott meg, sőt, legendásabb és vígszínházibb, mint valaha.
Ismerek embereket, akik nem tudják, ki volt Greta Garbo (igazán), és biztosan vannak, akik nem tudják, ki volt Ruttkai Éva, és egyre többen és többen lesznek, de az egész nem a vígszínháziakon fog múlni.