A Concerto lemezboltban egy régi fekete lemezzel vártak, Otto Gerdes vezényli rajta Wagner C-dúr szimfóniáját. Azt hiszem, azelőtt soha nem hallottam a darabot, nagyon korai Wagner, tizenkilenc éves volt, mikor azt gondolta, hogy Beethoven nyomába kell lépnie, és szimfóniát kell írnia. Nagyon komolyan gondolta a nyomba lépést, olyan a mű, mintha a Hetediknek volna valami átirata, kicsit sem volna érdekes, ha nem Wagner írta volna. Így meg egy kicsit érdekes, voltaképpen nyugodtan szerepelhetne koncerteken is.

No, de Otto Gerdes. Ki is az? Amikor elkezdett érdekelni, leginkább az volt a furcsa, hogy két minőségben is szerepel lemezborítókon, egyfelől karmester, másfelől zenei rendező, Karajan-lemezeket produkált (ha lehet így mondani), aztán voltak igazi, érdekes dolgai is, operakeresztmetszetek németül (nem ez az érdekes), és egy teljes Tannhäuser Birgit Nilssonnal mindkét női főszerepben. Aztán viszonylag hirtelen eltűnik a borítókról Gerdes neve, anélkül, hogy bármi tragikus történt volna. Mintha egy szépen induló karmesteri karriernek szakadt volna vége, de ki tudja, miért.

Állítólag lehet tudni miért. Gerdes épp új karmesteri felkérést kapott, és ennek megörülvén a stúdióban úgy szólította meg Herbert von Karajant, hogy kedves kollégám.

Karajannak fönnakadtak a szemei. Ő nem kollégája senkinek, de Otto Gerdesnek aztán végképp nem. És tett is róla, hogy ez egyértelmű legyen.