Mondanivaló

Lehet, hogy rosszul emlékeztem, de Pier Giorgio Morandira mindig úgy gondoltam, mint akiben van valami. Lendület, muzikalitás, élet.

Hová lett? Ez a tegnapi kérdés, főleg a Nemzeti Filharmonikusok élén adott koncert első részében. Ami az igazi izgalom lett volna, többé-kevésbé ismeretlen Mozart művek, a d-moll Kyrie és részletek a Thamos kísérőzenéjéből.

Nem is ez a kérdés, hogy hová lett Morandi lelke ifjúsága, hanem hogy ha már egyszer odalett, akkor miért ezeket a darabokat választotta elmuzsikálni. Híres szerző kevéssé sikeres darabjait akkor szokás műsorra tűzni, ha van az előadóban valami elszántság: megmutatom, mekkorát tévedett a világ, a Thamos van olyan jó, mint A varázsfuvola. De ha szerinte sincs olyan jó, akkor mire megy ki a játék? Eljátszanak rondán és kifejezéstelenül néhány tételt azzal a céllal, hogy bebizonyítsák: tényleg igaza volt a világnak, amikor nem vett tudomást ezekről a zenékről?

Vagy máshol van a trükk? Mert a Rossini Stabat mater is nehéz sorsú darab, mindig magyarázkodni szoktak miatta, igaz, hogy kétes az ízlés, hogy operai hangon szól arról, kinek „lelkét kemény kardnak kellett kínzón általjárnia”, de rendben van, Babits is csak az őrült alliteráció lehetőségét látta meg a sorokban, Rossini meg a katonai indulóét, ha kard, akkor pamparampampam.

Különben ez éppen jól sikerült. A beugró tenor az ária előtt nagyot szusszant, megigazította a szemüvegét, de a magas Deszt úgy kifújta, mintha ennél egyszerűbb dolog nem is létezne a világban. Az igaz, hogy egyébként…

Talán ez volt az eszme: Rossini nem rosszabb, mint Mozart, vagy esetenként akár jobb is lehet.

Egyébként ez igaz. Meg a fordítottja is.