Aki megesz i a spenótot, az kap utána fagyit. Aki meghallgatja Sosztakovicsot és Prokofjevet, az kap utána Beethovent, ráadásul az Ötödik szimfóniát. Régebben talán lehetett így szimfonikus programot szerkeszteni, mára bonyolultabb lett a helyzet, valahogy igazolnia kell magát annak, aki Beethovenhez nyúl: miért is?
Miért is? Csak azért, mert jó? Vagy mihez kezdjünk most, elbágyadt európaiak ezzel a magatartással, hősi hozzáállással, torkon ragadott sorssal, mi-mi-mi-dóval? Mi mihez kezdünk, az még hagyján, de mihez kezd vele a karmester, amikor fölemeli a pálcát, és azt mondja, kopog a sors, dörög az ég, kezdődik a zene nagy utazása. Pappano például nem akart nagy ügyet csinálni belőle, ezekre a hangokra van fölépítve az egész szimfónia, gyorsan mutassuk is meg, bejött, meghajolt, sarkon fordult, és már meg is szólalt a London Symphony. Vonóskar plusz egy klarinét. Ezt alapjában véve soha nem értettem (most sem), mire kell az az egy klarinét.
Sokat persze nem lehet gondolkodni rajta, már benne vagyunk a műben, ami szól, szépen szól, megy szépen elejétől a vége felé, és mintha ez volna az érv az előadása mellett: zenemű. Nem kell feltétlenül ököllel verni a végzet fejét közben, nem kell még újat sem mondani vele, azért lehet, van is néha egy–egy kósza szólam, ami máskor elbújik, most meg előkerül. Meg vagyok győzve, de miről is? Nem Pappano nagyságáról, hanem Pappano zenész voltáról.
Eddig is meg voltam győződve, Sir Antonio eleve úgy mozog a világban, mint a megtestesült muzikalitás, de ha egyszer tényleg az, akkor mi a baj ezzel?
Előtte Soszta és Proko, 9. szimfónia és 2. zongoraverseny, az utóbbiban Seong-Jin Cho, elég megdöbbentően játszik, a klasszikus, még a légypiszkot is a kottából, csak hát nincs légypiszok a kottában, mert már nem fér oda. Amúgy is kotta nélkül játszik. Rettenetesen sok hang egy rettenetesen rokonszenves, szerény és könnyű kezű zongoristától, ha nagyon kellene valami rosszat mondani, talán az volna, hogy túl könnyű is a keze, szaladgálnak az ujjak a klaviatúrán, és nincs utazás a zongora mélyére.
De nem kell rosszat mondani, ha nincs.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.