Dalolva szép

Elég gyorsan elment a Wynton Marsalis Trombitaversenyét jelentő talán harmincöt perc a MÁV Szimfonikusok koncertjén, de elég gyorsan eltelt a LOCO is, Bánkövi Gyula körülbelül negyedórás darabja. Ez utóbbi ünnepi zenemű, kétszáz éve 1825 szeptember 27-én indult az első személyszállító vonat Stockton és Darlington között. És nyolcvanéves a MÁV zenekara. A darab ennek megfelelően nagy sihuzás, még nagyobb, mint az önkéntelenül fölvetődő előkép, Honegger Pacific 231-je, bár az is fontos, hogy Honegger alapvetően tagadta a gőzvonat-ihletést, ő csak azt akarta megmutatni, hogyan tud gyorsulni a zene, miközben valójában lassul. Hogy akkor miért egy vonattípus a címe? Haha.  

Bánkövi Gyula nem tagad semmit, tényleg felkérésre készült, tényleg erre a napra. Tényleg több, mint sihu-sihu, néha sci-fi hangokat is hallani. Igazából az egész művön érezni valami filmszerűséget, de ha nem is készült és lehet, hogy nem is készül hozzá mozgókép, akkor is jobb látni, mint csak hallani, annyiféle ütőhangszert szólaltatnak meg, porszívóhoz való gégecső-szerűségeket suhogtatnak az ütősök - ez a leglátványosabb.

Úgy érzem magam, mint az elkényeztetett gyerek. Elkényeztetett közönség vagyunk, az lettünk a 21. századra, amelynek nem az a feladata, hogy próbálja meg utolérni a zeneileg mérhetetlen távolságra járó komponistát, feszítsen erőt, essen kétségbe. Elég, ha élvezzük a zenét, örülünk neki, hozzánk szólnak, nekünk akarnak tetszeni.

Közben azért érzem, hogy olyan vagyok, mint a Dalolva szép az élet című filmben a párttitkár, aki megveti a nyugati, dekadens zenélést, inkább meneteljünk munkásindulókra. Kit szeressünk? Magunkat, vagy akik lenni szeretnénk?