A Mézga-család ment vasárnap délután a tévében, most épp Aladár különös kalandjainál tartanak, a Mesebolygó című rész került sorra – nem a legjobb. Vagy csak én nem értem, mitől Mesebolygó az, ahol minden növény, a talaj, a folyó, a tó cukros – végül is mindegy, talán csak kinőttem belőle. De közben mégis volt egy jelenet, Aladár megbízza az egyik Mesebolygó-lakót, hogy végezze el helyette a büntetését, írja le százszor (vagyis már csak hetvenhétszer, mert huszonhárommal megvan), hogy „A testvéri szeretet melengeti keblemet”. Amikor a bolygóról hazaér, és számon kérik, hogy elkészült-e, hanyagul átadja a füzetet, de az apja nem elégedett: ez csak huszonnégy. Aladár megnézi, és rájön a megoldásra, a bolygólakó leírta ugyan a mondatot még hetvenhétszer, de egymásra írta a betűket.

Nahát! Nem kell hozzá nyolc év (akkor hosszú nyolc évnek látszott, most csak egy pillanat), hogy valaki ugyanezt csinálja. Esterházy Péter lemásolta Ottlik Géza regényét, az Iskola a határont, de hogy ne kelljen hozzá sok papír, az első sor után egymásra írta a szavakat és mondatokat. Azt azért nem hiszem, hogy a Mézga-családból vette volna az ötletet, de meglepő, hogy milyen távoli agyak jártak egy rugóra.  Nem is tudom, azóta mi lett az Esterházy-kézirattal, ki őrzi, ha őrzi, vagy múzeumba került-e.

Mézga Géza egyébként valami olyasmit mond Aladárnak a füzet megszemlélése után, hogy minek tanulsz kibernetikát, ha százig sem tudsz számolni. Erről meg egy másik történet jut eszembe, amikor Einstein (aki közismerten egészen jó hegedűs volt) házimuzsikált Fritz Kreislerrel, és egy nehezebb részt újra és újra elrontott, Kreisler idegesen letette a vonót. Mi van magával, Albert? Nem tud számolni?

Szent Eufémia nevét viseli Gradóban a katedrális, és azt hittem, hogy ez is annyira beszélő név, mint a Szent Leokádia… Illetve az is. Leokádia persze magyarul viccesebb, de görögül is jelent valamit, Eufémia pedig nem az eufémizmus névadója, hanem ugyanonnét valósiak. Eu görögül azt jelenti, jól, phémi meg azt, hogy beszél.

Szent Eufémia egyébként nem arról híres, mennyire jól beszélt, hanem hogy egy ideig nem tudták megölni a hóhérai, a sebei begyógyultak, a vadállatok inkább a lábához heveredtek. A végén persze a hóhérok győztek, és Eufémia ma valószínűleg a rovinji székesegyházban pihen (tessék, ez is egy eufémizmus). Ahogy egy szenthez illik, Eufémia holta után sem hagyta abba a földi tevékenységet, a kalkedóni zsinaton rábízták, hogy kinek van igaza, a tévtanító Eutükhésznek, vagy a zsinati hitvallóknak. Eufémia ekkor már körülbelül százötven éve halott volt. A két tanítást fölírták egy-egy papírra, és betették a sírba. Amikor másnap felnyitották a szarkofágot, Eutükhész dolgozata a szent lábánál volt, a másik irat meg a jobb kezében.

Ahogy Woody Allen mondja az Annie Hallban: ha minden ilyen flottul menne.  

Aquileiába nem megyek. Ez volt az egyetlen, amit elterveztem az út előtt, nem, nem és nem, már voltam, ha jól számolom, háromszor, és nem azt mondom, hogy nem maradt semmi látnivaló, de vannak új régi dolgok a világban, nem lehet mindig a régi régieket újralátogatni. Tudom, mi van ott, láttam a bazilikát, bámultam a mozaikpadlót, megkerestem a falba karcolt, lóról hátrafelé nyilazó hun vitézt, voltam a toronyban, voltam az altemplomban. Aquileiába most nem.

De hát pont arra visz az út, és pont látszik a torony, és pont sokkal erősebb jellem kellene hozzá, hogy csak úgy, elfordított fejjel menjek el mellette.

Nem túl okosan úgy csinálják, hogy a jegypénztár egyben a shop is, ha valakire a művészet hatására rájön a vásárlás, vissza kell mennie a különálló kis házikóba. Másrészt mégis okosak, mert kitalálták, hogy a rengeteg mozaikot nézve elvész az ember, lehet vitatkozni, kinek melyik a kedvence, ez a kecske, vagy az a halacska, de ők maguk döntöttek, és főszerepet kapott a teknőssel harcoló kakas. Ez van nemcsak képeslapon, de pólón, bögrén, vászontáskán. Szép is.

Az ember tehát megy és ámul, milyen jól sikerült a felújítás, végre teljes tágasságában érzékelhető a bazilika, sajnálom az építőket, akik ilyen kellemes fényben soha nem láthatták a saját templomukat, nézem a bő nadrágos diákokat, ahogy lassan elcsöndesednek a hely hatására. Megvan ez a kecske meg az a halacska, meg a hun vitéz, meg az altemplom, a feldebrői égi mása, és mennék is már, amikor észbe kapok. A kakast nem láttam. Már éppen kérdezném a biztonsági embereket, de nincs egy se sehol, amikor eszembe jut, hogy a templom melletti részbe most be se mentem. Ott még építenek, sárga-fekete csíkos ragasztószalagok intenek óva, meg mindig víz borítja a padlót. Most is. De ott van, a víz fölött a kakas és a teknős, harcra készen. És szépek, szépek, százszor szépek.

Behülyítettek, de van nekik mivel.

Érzem, hogy át akarnak verni. Már onnét is érzem, hogy az egyik helyen lehet megvenni a jegyet a másikra, a cividalei múzeumban a longobárd templomhoz. Aztán majd sétáljak el oda, nem fogom megbánni. Elsétálok, szép templom, de mi benne a longobárd? Hát, majd odabent kiderül.

De odabent mindenütt állványok és válaszfalak, képernyőn megnézhetem, hogyan szállították ki a tényleg gyönyörű és tényleg elég kopott, 15. századi, fából faragott kórust a tempiettóból.

Hát jó, de érvényes marad a kérdés: mi ebben a longobárd?

A bátyám jut az eszembe, amikor meglátott nagyszerű, csíkos szörfös pólómban, és azt mondta, hogyhogy egy olyan csíkos pólót a longobárdokkal hoznak összefüggésbe? Először nem is értettem a kérdést, aztán azt hittem, viccel. De a végén rájöttem: longboard, az volt a pólóra írva, vagyis a hosszú deszkát használó szörfösök közé soroltam vele magam. Nem a longobárdokhoz. Félreolvasta.

Ekkora félreolvasástól nem tartottam, csak a létrákat, falakat, munkaruhás embereket látva az volt a benyomásom, hogy nincs meg ez a templomban templomocska, épp felújítják, csak nem akarják elvenni a kedvemet. Az ideiglenes útvonal emeletre megy, aztán emeletről le, a legközelebb akkor állok a célhoz, amikor egy emeleti ablakból benézhetek a tempiettóba, de csak oldalról. Meg van világítva, de üres.

Átvernek. Olaszok.

Megint le egy lépcsőn, és már ki van írva, hogy kijárat, és akkor egyszerre ott a templomocska. És be lehet menni. És üres, nincs más, mert nincs idény.

Annyira örülök neki, hogy érdemben meg sem tudom nézni. Pedig ezek a márványból faragott szőlők, alattuk a szakálltalan Krisztus két arkangyallal, a hat szent. Egyáltalán, hogy valami a 8. századból való, és megőrizték, inkább körbeépítették, de nem alakították át...

A szokásos tanulság: vissza kell menni. Nyilván akkor már nem először fogom látni, de talán látni fogom.   

Cividale egyik nevezetessége az Ördög hídja, keskeny, magas, elegáns, kicsit a mostari Öreghidat juttatja az ember eszébe, bár az egyetlen ív, ezt meg kettő tartja. Amúgy a két ív nem egyforma, de alig tűnik föl, éles a szög, ahogy a híd a folyó, a meglepően zöld Natisone fölött átível.

A név persze a legenda miatt van, sőt, rögtön két legenda miatt. Az egyik szerint azt a követ, amelyen a középső pillér nyugszik, az ördög vágta mérgében a folyóba. A másik történet hosszabb, nem sikerült megépíteni a hidat, amíg a nép meg nem állapodott az ördöggel. Építse meg ő, és cserébe övé lesz az első lélek, aki átkel a hídon. Az ördög egyetlen éjszaka elvégezte a munkát, no de most ki viszi át a szerelmet? Végül megoldották, egy kóbor kutyát küldtek át, annak a lelkét vihette magával a patás. A kutyabarátok persze tiltakoznak, és próbálják megmacskásítani a történetet, egy kóbor macska ment át először. Pedig a lényeg nem itt volna, hanem hogy akkor elfogadjuk, hogy az eb is lélekkel rendelkező lény.

A valóságban persze nem egy nap alatt készült el a híd, és nem is egy élet alatt, tudható, hogy 1441-ben írták alá a szerződést az építésszel, az is tudható, hogy nemcsak az építesz, de az utódja is meghalt, és a híd még nem volt készen. 1552-ben azonban már lekövezték a hidat, és azóta is...

Azóta is? Dehogy. 1917-ben a visszavonuló olasz seregek felrobbantották az Ördög hídját, hogy megnehezítsék az üldöző monarchia-csapatok dolgát. A dolognak a szokásosokon kívül még az a szépséghibája is megvolt, hogy az üldözők nem is itt keltek át a Natisonén, hanem kicsit odébb, Udinénél.  

Miért volna szükség ördögre, ha vannak emberek is?  

Az egész Riminivel kezdődött. Volt egy rokonom, akinek minden márciusban akadt egy kis elintéznivalója Riminiben, és egy idő után engem kért meg, hogy fuvarozzam el őt oda. Míg ő intézte az ügyeit, én egyedül maradtam a városban, élveztem a szezonon kívüliséget, a csöndet, a tenger közelségét, a szelet. Aztán így maradtam, mindig öröm, ha tavasszal mehetek valami fürdőhelyre. A boltok közül csak minden harmadik van nyitva, az is úgy, hogy ha valami dolga akad a tulajdonosnak, akkor inkább azzal foglalkozik, ma délután zárva tartunk, írja ki. Ha valaki elneveti magát egy kávézó teraszán, visszhangzik tőle az utca. És közben mégis minden az életről szól, itt is, ott is kopácsolnak, fúrógépek nyeszeregnek, készülnek az idényre, lesz itt még annyi ember, hogy nem férnek egymástól.  Hogy nem vagyok egyedül ezzel a rajongással, azt Ulrich Seidl Rimini című filmje is bizonyítja, ámbár az tényleg inkább a múltról szól, mint a jövőről.

Az idei választás Grado, közel is van, nem is tűnik nagyon bonyolultnak. De azért fogósabb, mint hinnénk, már a neve sem annyira egyértelmű, Grado az lépcsőt jelent, az ember kikötőnek gondolja, hiszen az is, itt léptek a partra és a parthoz vezető lépcsőre az utasok. A másik parton, Pisa mellett van egy San Pietro a Grado nevű templom, amit oda építettek, ahol Szent Péter először Itália földjére lépett. Persze azóta a folyók dolgoztak, a tengerpart közben kilométerekkel arrébb került.

De ez most a mi Gradónk, ami talán nem is grádics, hanem a Castrum torzulása, hogy itt vár volt. Tényleg volt, bár nem sok maradt belőle. Gradónak volt fénykora is, amikor a barbárok Aquileiát szorongatták, Attila el is foglalta, és akkor a püspök átköltözött Gradóba, megkezdődött a városok közti rivalizálás, melyik a fontosabb, melyik a múlt és melyik a jövő. Aztán közbeszólt Velence, és a maga javára döntötte el a kérdést.

Van persze előnye is annak, ha egy város fejlődése megtorpan, ugyanolyan marad, mint fénykorában, nem fejlődik vagy csak mértékkel tovább. Ez Gradóban három régi épületet jelent, a katedrálist, a keresztelőkápolnát és a Santa Maria delle Grazie templomot – mert persze mégsem volt akkora a megtorpanás, aztán a 20. században beindult a fürdőzés és tengerezés.

De itt maradt az aranykor is. Például ez a monogram a katedrális padlóján. Ez tényleg a legnagyobb gazdagság és a legnagyobb építkezések ideje, amikor Éliás volt a püspök. Ez az ő monogramja. Persze, akárhogy nézem, nekem nem jön ki. Vagy túl sok a betű, vagy túl kevés. Ha csak Éliás, elfogadva, hogy latinul nem szeretik a szókezdő e hangot, inkább elétesznek egy h-t, szóval a név Haelias, akkor is marad egy fölöslges c meg o meg p. Ha viszont Éliás püspök a monogram, vagyis Haelias episcopus, akkor meg hiányzik néhány betű... Vagy várjunk csak, ha a P az I meg S is, ha az A áthúzása külön életet is él, akkor az V, ami U. Minden megvan.

Értem, hogy annak idején miért nem erőltette a hazai sajtó Ronald Reagan közelebbi megismerését, vagy legalább néhány jó tulajdonságát miért nem mutatták meg, úgyhogy nem panaszkodok a múltra. Mindenesetre valamiért az utóbbi időkben a YouTube elkezdte bizonygatni nekem Reagan elnök viccmesélői képességeit. És tényleg, nagyon tudott. Pont annyit nevetett a saját viccein, amennyi a jókedvhez kell, hogy ne valami orr alatt eldünnyögött szellemesség legyen, hanem igazi produkció, felépítve, poénnal. Kellemes hangon, minden szó érthetően mondva: igazi profi munka.

Nem gyilkos poénok, de azért politikai viccek, mindjárt elmondok egyet. Persze, nem tudom olyan jól elmondani, mint ő, de talán így is jó lesz.

Reagan és Gorbacsov együtt utazik, megállnak és megcsodálnak egy gyönyörű vízesést, egyszerre azt mondja Gorbacsov: nálunk azért az emberek áldozatkészebbek és önfeláldozóbbak, mint Amerikában. Mire gondol? Tegyünk egy próbát, kérje meg a biztonsági szolgálat főnökét, hogy ugorjon be a vízesésbe. Reagan rááll, de a biztonsági szolgálat főnöke azt mondja: ne haragudjon, elnök úr, feleségem van és három gyerekem – nem ugrok.

Gorbacsov elmosolyodik, szól a biztonsági emberének, az azonnal beugrik. Az amerikai utána mászik, csodák csodájára élve megtalálja, épp az ingéből facsarja a vizet. Az amerikai megkérdi: ne haragudjon, de miért ugrott be?

Mit tehettem volna? Feleségem van és három gyerekem...

Előre szólok: nincsen benne semmi érdekes, éppen úgy vizsgáztam le oroszból, mint a többiek az egyetemen. Előtte meg éppen úgy tanultam, vagyis nem tanultam az orosz nyelvet, azzal hitegetve magamat, hogy valaminek a meg nem tanulása különlegesen kifinomult módja az ellenállásnak. Aztán a gimnáziumban rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség, ha már úgyis heti két vagy három órában oroszul kell tanulni, akkor akár meg is tanulhatnám a nyelvet, de a felismerést nem követték tettek.

A záróvizsga úgy zajlott, hogy a tanárnő, akit Gulovich Izabellának hívtak, föladott egy cikket a Pravdából, rámutatott egy bekezdésre, amit föl kellett olvasni, és le kellett fordítani. Mivel édesapám jól beszélt oroszul, nem volt fölfoghatatlanul nehéz a feladat, elolvastuk együtt a cikket, ő lefordította, csak meg kellett jegyezni, hogy körülbelül melyik rész miről szól.

De a cikk maga! Az újság maga, az a rengeteg betű, ami egy Pravdában volt. Az a kevés kép. A cikk valami kirohanás volt Ronald Reagan ellen, hogy az amerikai elnök miért nevezi a Szovjetuniót a gonosz birodalmának.

Azelőtt nem hallottam ezt a kifejezést, úgy látszik, a magyar sajtóban tudták, hogy ha nem akarunk valamit az olvasókkal tudatni, akkor nem az a módszer, hogy ismételgetjük, és elé teszünk egy tagadószót, hanem hogy egyáltalán nem beszélünk róla. Mindenesetre ez tetszett, ez a gonosz birodalma-dolog, erősítette azt az érzést, amit egyre többen éreztek a nyolcvanas évek közepén, hogy nem tehetünk semmit és nem tehetünk semmiről, de egy kis szerencsével még megérjük, hogy ez a gonosz birodalma összeomlik.

Az egész csak azért jutott most az eszembe, mert olvastam, hogy meghalt Anthony Dolan, Reagan elnök beszédeinek írója, aki ezt az egész gonosz birodalma dolgot kitalálta.

Mintha nem tartanák nagy becsben Bill Violát a Millennium Házában. Vagy magukat nem tartják nagy becsben. Vagy a látogatókat. Mindenesetre, ha nem vettem volna meg már otthon a belépőt, visszafordulok, amikor látom, hogy bemenni nem lehet, egy nagy furgon zárja el a bejárat felé vezető lépcsőt, teljes szélességében. Nem lehet bemenni, nyilván van valami.

Azt is látni, hogy nagy Red Bull feliratú asztalokat pakolnak le a kocsiról. De hát nálam a jegy, valami magyarázatot csak adnak. Odabent a pakoláshoz illő felfordulás, zaj, de Bill Viola nyitva.

Van egy figyelmeztetés a honlapon a kiállítással kapcsolatban: Mielőtt belépne a kiállító térbe, érdemes felkészülni a lassulásra, a csendre, a belső utazásra, az elmélyülésre. Érdemes időt szánni arra, hogy a művek megérintsék a nézőt, hogy elindítsanak érzéseket, gondolatokat, és hagyni, hogy túlmutassanak a mozgó kép okozta első hatáson.  

Ennek van gyakorlati része is: Bill Violát nem lehet megúszni. Videóművész, és időbe telik, amíg lemegy egy videó, ráadásul jó eséllyel nem az elején ülünk be a képernyő elé, már tudjuk, mi lesz a vége, amikor elkezdődik úgy igazán, elölről. Tényleg ez is történik, amíg az Ősök című művet nézem, tudom, hogy a végén majd a két ős kimegy a képből, addig is nézem, ahogy jönnek, lassítva, egyenletesen, porban, mindkettőnek meglepően nagy a lábfeje, ezen gondolkodok, amikor végre elkezdődik az egész elölről. Míg nézem, valaki, szellemes munkatárs felgyújtja a villanyt, de csak úgy fél percre, aki kizökken, magára vessen. Ősök után átmegyek a Találkozásra, itt is ketten jönnek, szerintem ugyanabban a sivatagban, de most két nő, jó messzire egymástól, aztán egymás felé fordulnak, találkoznak, az egyik mintha átadna valamit a másiknak, aztán mennek tovább, vissza, az egyik a másik útján.

Azon már el sem tudok gondolkodni, hogy megnézzem-e ezt elölről, vagy megnézzem legalább a végéig, mert jön egy ember, hogy zárnak. Zárnak? Hány óra van? Öt. Nem hatig vannak nyitva? Ma ötkor zárunk. És ezt miért nem írták ki a honlapon? És miért nem szólt a jegyszedő fél ötkor, hogy ma csak egy fél kiállításra van idő, hiába van még egy mű, és felvételről egy beszélgetés Bill Violával, minden nem fér bele, döntsem el, hogy mit akarok megnézni? És miért tesznek úgy, mintha ez elsősorban múzeum, kiállítótér vagy bármi kulturális célokra szolgáló helyszín volna, és nem rendezvénytér a vörös bikáknak? Hogy van ez elképzelve?

Hogy lehet bosszút állni? Ide se jövök többet? Szúrjak ki magammal? Vagy nem iszom többet Red Bullt? Eddig sem ittam.

Meghalt George Foreman, nehézsúlyú bokszoló, igen ő, akit kiütött Muhammad Ali Zairében, 1976-ban. Ali legnagyobb győzelme, Foreman legnagyobb veresége, amit ő elég elegánsan vett tudomásul: nem az én napom volt.

Hát nem. Foreman volt az esélyes, annak ellenére, hogy a felkészülés során felszakadt a szemöldöke, halasztani kellett a meccset, és közben ő nem bokszolhatott, nehogy újra fölszakadjon a seb. De hát nagyobb, fiatalabb és erősebb volt Alinál, pillanatok alatt verte meg Joe Fraziert, aki korábban legyőzte Alit.

Azon kapom magam, hogy még most is neki drukkolok, ha újranézem a meccset, olyan rendes, nagydarab fiú. Ali meg menet közben kitalált valamit, amikor rájött, hogy lazák a ringet körbevevő kötelek. (Lehet, hogy nem véletlenül voltak lazák, és nemcsak a nagy hőség miatt – ez esetben nem menet közben találták ki a nyerő taktikát.) Ali tehát nekitámaszkodott a köteleknek, hátradőlt, a fejét az ellenfél nem nagyon érte el, védekezett, hagyta, hogy Foreman, aki akkor már évek óta nem bokszolt négy menetnél hosszabban, hiszen mindenkit kiütött, most szépen kiüsse magát. Amikor elfáradt, Ali egy gyors sorozattal végzett vele.

Ilyenkor meg mindig Alinak drukkolok, mert üt egyet, üt kettőt, és benne van a harmadik is, ahogy Foreman elindul a föld felé, még bebiztosíthatná a győzelmét, de visszafogja az ütést. Már nincs rá szükség. Próbálom megnyugtatni magam, hogy nem két nagydarab embert nézek, akik eszméletlenre verik egymást, hanem erőt és észt, taktikát, stratégiát, küzdelmet, nagyvonalúságot, életet.

Van még két Foreman-mérkőzés, amit néha megnézek. Az egyik az olimpiai győzelme, tizennyolc éves, többnek néz ki, az ellenfél a szovjet (litván) Jonas Cepulis, jó magas és meglepően vékony fiú. Sok esélye nem volt, az első menet végén már eltört az orra, a második menetben leállították a verekedést, Foreman kis amerikai zászlót lengetett. 1968, Mexikó, ez volt az az olimpia, ahol a két kétszázas futó, Tommie Smith és John Carlos fekete kesztyűs kezüket az ég felé emelve hallgatták a dobogón az amerikai himnuszt.

A másik nagy Foreman-meccs huszonhat évvel később volt Michael Moorer ellen. Ugyanabban a nadrágban ment ki bokszolni, amiben Alitól kikapott, és ugyanazt a technikát alkalmazta, amit Ali vele szemben. Hagyta, hogy Moorer, aki tizennyolc évvel volt fiatalabb nála, üsse, üsse, üsse, és amikor elfáradt, Foreman kiütötte. 45 évesen ő lett a valaha élt legidősebb nehézsúlyú világbajnok.

Közben rengeteg egyebet is csinált, egy vesztes meccs után megtért, és prédikátor lett, aztán elkezdett grillsütőket forgalmazni. Mikor eladta a céget, 138 millió dollárt kapott érte.

Innét nézve úgy tűnik, jó kis élete volt.