Tényleg mellékes kérdés, de valamit jelez a két zenekar ötletességéből és vállalkozó szelleméből. Egy héten belül két Kékszakállút játszottak a Müpában, előbb a Fesztiválzenekar, utóbb a Nemzeti Filharmonikusok, ráadásul Judit ugyanaz volt, Láng Dorottya. A Kékszakállúra sokszor mondják, hogy háromszereplős opera, Judit, Kékszakállú és a zenekar, így teljes. De van egy negyedik szereplő is, kétszer-háromszor megszólal a kórus, megszólal a címszereplő, sóhajt egyet a vár, amikor érzi, hogy valami történni fog. Vagy valami történt. Semmiség, azt mondja: Hah. A Fesztiválzenekarnál a kórust a zenekar játssza, sóhajtani szuperül tudnak, megoldottak már sokkal bonyolultabb énekkari feladatokat is. A Nemzeti Filharmonikusoknál az énekkart vonják be, de hát az mégis túlzás volna, hogy két hah!-ért mindenki jöjjön be, öltözzön föl, várja végig az egész koncertet, ezért a sóhajtásokat hangszóróból hallani.

Annyira kár érte. Annyira technikai a megoldás, hogy bármennyire is emberbarát, benne vagyunk egy nagy kalandban, amiből hirtelen kikerülünk, pont azért, mert ezt végig kell gondolni, hogy kórus, meg hangszóró, meg egyebek. Látatlanban is lefogadom, hogy sóhajtásban a Filharmonikusok is első osztályúak lehetnének.  Ahogy ők sóhajtanak, nem sóhajt úgy senki. Maximum a Fesztiválzenekar.

A lényeg azonban ott van, hogy annyira kár. Annyira jó volt az előadás, annyira jól énekeltek a szólisták, annyival jobb választás volt Bretz Gábor, mint Cser Krisztián. Próbálom abbahagyni a két előadás összehasonlítgatását, de annyit még muszáj elmondani, hogy hiába készült úgy az ember, hogy most megnézi még egyszer ugyanazt a Juditot, mert egyáltalán nem ugyanazt látta. Máshogy volt intenzív, szélsőségesebb, az elején mintha szexibbre vette volna a figurát, vagy hogy mondjam, nőiesebbre, érzékibbre, a végén meg hisztérikusabbra, élesebbre. Hú, Kékszakállú, ezt benézted. Nem erre vágytál. Örülj, hogy szabadulsz.

Persze, azért nem örül neki. Én örülök, mert Bretz Gábor most az az énekes, akiről eddig inkább olvastam, de akit ritkán hallottam. Monolit. Közben változik is, végigmegy az úton, tele gyanakvással, aztán lassan megtelik reménnyel, kinyílik, tündököl, bezárul. Volt egy pillanat az előadásban, egy megvilágosító pillanat, Judit azt énekli, add a kulcsot, mert szeretlek, és akkor a Kékszakállú arcán megjelent egy mosoly. Kimondta. Nahát, kimondta. Tessék, itt a kulcs. Amikor rájön az ember, hogy ez nem négy nem három, nem kétszereplős opera. Juditot is Kékszakállú teremti meg. Ezért veszti el.