Van az a jelenet a Star Warsban, mármint a régi Star Warsban, vagy hogy mondjam, a 4. részben, a New Hope-ban, amikor Luke Skywalker bemegy a kocsmába Obi-Wan Kenobival, és ott mindenféle lények zenélnek és isznak, össze is verekednek.  

Körülbelül ilyen a Duda Éva Társulat Bábel című előadása, csak hetven percben. Nem építik meg Bábel tornyát, nem nézi őket ijedten az Isten, nem zavarja össze a nyelvüket, tudja, hogy nincs is rá szükség. Nem is biztos, hogy mind emberek, mindenféle lények, akik bejönnek bal hátul, kimennek jobb elöl, és közben táncolnak egy kicsit. Tudom, hogy ennél több akar lenni szellemiekben is az előadás, űrutazással kezdődik, megjönnek az utazók a Föld bolygóra, meghallgatják a stewardess angol-magyar eligazítását, ez itt a Föld, ahol valószínűleg mindenki fázik egy kicsit, mert nem tesznek semmit a globális fölmelegedés ellen. Magunkba nézünk, de aztán mégsem hagyjuk ott az autónkat a mélygarázsban.

Több akar lenni az előadás, és több is a két űrutazóval, akik már sokat láttak, de a jelek szerint még többet szeretnének látni, így a Földet is. Szépek és elegánsak és talán bölcsek is, bár néha meg katonásan menetelnek, a bábeliek meg a végén mégis képesek valami közös akcióra, halomra tudnak halni.

Tanulságnak nekem egy kicsit kevés, vagy inkább azt mondanám, hogy nem új felfedezés, és még csak nem is a régi tudás nagyon merész, új megfogalmazása, de attól még igaz.

Hát hiszen jó ez. Megnyugtató érzés, mert elég sokszor éreztem úgy, hogy a világ kissé túlzásokba esik Igor Levit megítélésekor. Mintha volna egy állandó igény bizonyos mennyiségű legjobb zongoristára, ebből az egyik volna Sokolov, de egy nem elég, van még kiadó hely. Igen, Yuja Wang meg Vikingur, de itt ez az Igor Levit, aki bírja, akarja, nyilatkozza, mindenki meg van könnyebbülve, nem kell keresni tovább.

De most tényleg jó. Szeretném, ha ennél egy kicsit beljebb tudnék kerülni akár vele, akár Prokofjevvel kapcsolatban, de most nem megy. Azért el van játszva a darab, a 3. zongoraverseny, ami önmagában is figyelemreméltó teljesítmény, pláne úgy, hogy az előtte való napokon Levit eljátszott még kettőt, és a szünet után még egyet szóval három nap alatt öt zongoraverseny, igazi népművelő program.

 A szünet utáni 4. zongoraversenyről azért látszik, hogy nem Levit szíve csücske, ehhez bogarássza leginkább a kottát, mintha tényleg az volna a lényeg, hogy akkor már legyen teljes a sorozat. De mindegy, akkor is egy tett, és ha nem is feledhetetlen interpretáció, mégis feledhetetlen tény: Igor Levit eljátszotta az összes Prokofjev-zongoraversenyt a Müpában.

Hanem ami utána jött.

Eleve a három koncertből ennek volt a legközönségbarátabb a programja, rövid Három narancs bevezető, két zongoraverseny, a legnépszerűbb 3. és a balkezes negyedik, és utána a Klasszikus szimfónia. Nagy pakolás a pódiumon, érdemes ezért a húsz percért ekkorát cipekedni? Nemcsak a zongorát, de a székeket is kiviszik, na jó ez a szokásos fesztiválzenekaros érdekeskedés.

Vagy nem.   

Az ötödik másodpercben leesett az állam, és csak húsz perc múlva volt időm megkeresni. Pedig a tempók nem is tetszettek, minden egy kicsit, épp egy gondolatnyival lassabbnak tűnt az ideálisnál, de annyira mulatságos, szórakoztató és szép volt, ahogy a zenei hangsúlyok vándoroltak vonóscsoportról vonóscsoportra, és annyival jobban lehetett hallani ezt a vándorlást az állva játszó muzsikusoktól, hogy tényleg nem volt idő fölébredni. Mámor, mámor, Prokofjev-mámor.

A 6színben voltam Falusi Mariann koncerten, pontosabban csak a próbán, amikor kifelé jövet erre lettem figyelmes. Az egész Jókai utcai ház be van molinózva, hol követhető, hol követhetetlen vádakkal, de nem is ez a szép benne, hanem a hit. Hogy ha valakinek a fejére olvassák a bűneit, akkor az megjavul. Vagy ha nem is javul meg úgy igazán, szívből, akkor is a szégyen valahogy a helyes irányba tereli a cselekvéseit: mondjuk befizeti a közös költséget.

Persze ehhez az kell, hogy az a valaki el is szégyellje magát. Ami ellene mond a korszellemnek, rögtön két oldalról is, egyfelől azt tanuljuk, hogy nem szabad másokat kicsúfolni, megszégyeníteni, másfelől meg ugyan, hol van ma már a szégyen? Hová lett az elfogadott közös minimum, amitől az eltérés (a rossz irányba való eltérés) nyilvánosságra hozatala zavarba hozza az eltérőt? Nem fizeti a közös költséget? Hogy csinálja? Holnaptól én se fogom.

Talán túlzás, de idemásolom mindannyiunk kedvenc könyvének az utolsó bekezdését.

De átok az emberre, aki felkel és így szól: hazudjatok, gyilkoljatok és raboljatok, bujálkodjatok, becstelenítsetek és kést emeljetek atyátok és anyátok ellen, mert ez illik az emberhez és az én nevemet dicsérjétek, mert én szabadságot hirdetek nektek. Aki egy borjút állít fel és így szól: Ez a ti istenetek. Mindent az ő tiszteletére cselekedjetek és táncoljatok a tákolmány körül! Nagyon erős lesz, aranyos széken fog ülni és a legokosabbnak tartják majd, mert tudja: hogy az emberszívnek törekvése kezdettől fogva gonosz. De csupán ennyi az, amit tud, és aki csak ezt tudja, buta mint az éjszaka és jobb lenne, ha nem született volna. Mert semmit sem tud az Isten és ember közti szövetségről, amelyet senki meg nem törhet, sem ember, sem Isten, mert rendíthetetlen. Vér foly majd patakokban, az ő fekete ostobaságáért, vér, hogy az emberek arca pírja elhalványul, de nem is lehet másképp, míg csak el nem pusztul a gaz. És felemelem az én lábamat, mondja az Úr, és sárrá taposom őt, a föld mélyébe taposom a szentségtörőt, százhúsz öl mélynyire és ember és állat kerülje ki nagy ívben azt a helyet, ahová őt betapostam és az ég madarai térjenek ki röptükben, hogy ne szálljanak el fölötte. És aki az ő nevét nevezi, az köpjön a világ négy tája felé és mossa ki a száját és szóljon: Isten óvjon! Hogy a föld ismét föld legyen, a szenvedés helye, de mégsem a gonoszság tanyája. Mondjatok erre áment mindnyájan!

És a nép mondta: tessék befizetni a közös költséget.

Menet közben kapcsolódtam be a nagy duett első részébe, de nem volt érdektelen az egész. Csak pár percet kellett várni, és jött Nagy Feró Molnár Anikóval az oldalán, vagy fordítva. Látszott, hogy apait-anyait beleadtak mind a felkészülésbe, mind az előadásba, körülbelül annyit foglalkoztak a rájuk mért feladattal, amennyit a felkészülésükről forgatott videóban látni lehetett. Nem táncolnak, nem énekelnek – rendben van. A szöveget sem tanulják meg, de biztos ennek is van valami oka, így bájosabb, így természetes, vagy így közöljük a nézőkkel, mennyire nagyra tartjuk őket. Az is hülye, aki minket néz.

A zsűri értékel, hogy mennyire jó nézni őket (ezt talán nem mondták, túl nagy hazugság lett volna), mennyire odafigyelnek egymásra (ezt viszont tényleg mondták). Rendben van, ők is a csatorna alkalmazottjai, mégsem dühönghetnek, hogy ennyire ócska műsort tettek oda a nézők elé. 27 pont. Rendben van. De az összesítésnél látom, hogy a Geszler Dorottya – Stohl András páros ennél sokkal kevesebbet kapott, mindössze 23-at. Azért ez már érdekes. Vajon ők mit csinálhattak? Leköpdösték a nézőket, és megdobálták őket trágyával?

Érdekes, de annyira azért nem hogy után is nézzek a dolognak.  

Akármilyen meglepő, Orlando az Egyesült Államok negyedik leglátogatottabb városa. Az első három nem annyira meglepő, New York, Miami és Los Angeles, de Orlando? A magyarázat a tematikus parkokban rejlik, itt van a legtöbb ilyen jellegű intézmény, Disney World, SeaWorld és társaik. Közben van egy száz éve alapított múzeuma is a városnak. Nyilván nem látogatják a tömegek, de talán lehet tenni valamit az ügy érdekében. Erre gondolt a múzeum 2021-ben frissen kinevezett igazgatója, Aaron De Groft is, amikor azt mondta, hogy hamarosan az Orlando Museum of Arts blockbuster kiállításai országos figyelmet fognak kiérdemelni.

És Aaron De Groft állta is a szavát. Rögtön egy nagy Basquiat-kiállítással kezdett. Az egész egy nagy sztori, Basquiat 1982-ben, pénzszűkében eladott 25 hullámkartonra festett képet ötezer dollárért. A szerencsés vevő a képeket egy raktárba zárta, majd megfeledkezett róluk, nem is fizette a költségeket, így a raktárt feltörték. A liciten valaki 15 ezer dollárt adott a 25 Basquiat-képért, ő sem járt rosszul, hiszen ma már százmillió fölött lehetne csak hozzájuk jutni. Hát ezeket a képeket szerezte meg egy kiállításra Aaron De Groft. Blockbuster és méltó az országos figyelemre. 

Csak az a baj, hogy ha egy ország figyel, akkor könnyebb lebukni is. A történet eleve túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és aztán kiderült, hogy tényleg nem is igaz. Buta dolgokon is le lehet bukni. Az egyik kartonpapíron például a csomagküldő FedEx logója volt, de azzal a betűvel, amelyet a cég csak 1994 óta használ. Akkor Basquiat már nem is élt. 120 millió dollárt buktak a történelmi hűségen. Mit mondjak: ez nem a Hunyadi.

Hogy Aaron De Groft csak naiv volt vagy rosszhiszemű, most már aligha fog kiderülni. A múzeumból természetesen elbocsátották, de ő rendületlenül állította, hogy a képek eredetiek, és pereskedni készült az igazáért. Ez év októberére volt kitűzve a tárgyalás, de Aaron De Groft januárban, rövid betegség után, 59 éves korában meghalt.

Valamiért szeretem azokat a szavakat, amelyekben a tulajdonnév válik köznévvé. A legtöbb ilyen persze bizonyos termékek gyártójának a neve, vagy a gyártási név, van, amikor vetélkednek is a gyártók, az átlátszó ragasztószalagot felváltva nevezték (neveztük) tixónak vagy celluxnak. Nem is tudom, most melyik változatban a gyakoribb. Azt se tudom, mi lehet az oka, hogy mindkettőben előfordul az x.  

Elég szomorú oka van annak, hogy ez most eszembe jutott: 93 évesen meghalt a zeneszerző Sofia Gubaidulina. Tatárnak született, a Szovjetunióban töltötte az ifjúságát, már elmúlt hatvan, mire Németországba költözhetett, nem a karrier kedvéért, hanem csak hogy tényleg békén hagyják. Addig a műveit otthon nem játszották, őt magát feketelistára tették. Egyszer beszállt mellé a liftbe egy ember, és szép lassan, módszeresen elkezdte fojtogatni. Ez volt az utolsónak hitt gondolata: akkor hát nem tudom befejezni a Fagottversenyemet.

Mégis be tudta fejezni, és utólag sem lehet tudni, hogy mert felérkeztek a lifttel, vagy csak rá akartak ijeszteni a hatóságok. A hivatalos vizsgálat szexuális indítékot állapított meg. Talán ha nem nevezték volna a hivatalos sajtóban a művészetét huliganizmusnak, meggyőzőbb volna a magyarázat.

Itt vagyunk a tulajdonnévből lett főnévnél. Huligán, ezt lehet sejteni, hogy valakinek a neve, Hooligan vagy Hoolihan viszonylag gyakori ír név. Azt is lehet tudni, hogy a szót ebben a mai erőszakos rendbontó értelemben a 19. század végétől használják, de hogy pontosan ki volt a névadó Hooligan, arról nincs teljesen megbízható adat.  

Mindenesetre Gubaidulinából nem lett köznév, zenei rendbontó értelemben. Egyelőre.

A Vígszínház elég nyavalyáska Büszkeség és balítélet feldolgozása csak nem enged el, napok óta dudorászok magamban egy Händel-dallamot. Mert hogy ez is egy Jane Austen-adaptációban hangzott el, az Emma című filmben. A helyzet is hasonló, Emmának is zongoráznia kell, mint a Büszkeségben Elizabeth-nek, ő több sikerrel teszi, és még énekel is hozzá, amihez csatlakozik Mr Churchill. Szép az egész. Amit énekelnek, ária egy Händel operából, a Ptolemaioszból, új és angol szöveggel. Annyira új a szöveg, hogy nem is létezett, amikor még így öltözködtek az emberek, ebben a formában 1928-ban jelent meg nyomtatásban. Az ember azt hinné, hogy ilyen költségvetésű filmekben van valaki, aki erre figyel, de a jelek szerint nincs. Vagy kicsire nem adnak.

 Nem is ez az érdekes, hanem maga a dal, vagyis annak egy másik előadója, Thomas Allen. Koncerten készült a felvétel, visszazenekarosították a zongorakíséretes változatot, de ahogy Allen megszólal azzal a fantasztikus hangjával. Ahogy a sorok végét tartja, nem engedni a semmibe foszlani. Ahogy az egyik kezével megragadja a másik keze mutató és középső ujját, és az egész nem a szorongásról árulkodik, csak koncentrációról, hogy minden érzést, titkos feldúltságot, belső nyugalmat és vihart hanggá lehet és kell változtatni. De rossz annak, aki nem tud így énekelni.

Lehet, hogy a történetben igazán Chopin apja az érdekes. Mert azt valamennyien megtanuljuk az iskolában, hogy Chopin a lengyelek nagy zeneszerzője, és azon kevesen töprengünk el, hogy ha egyszer lengyel, akkor miért így kell mondani a nevét. Ja, biztosan azért, mert Párizsba költözött, ott élt, és ott így mondták, de ő alapjában véve „Kopin” volt.

De hát nem. Ha lengyelül írt levelet, néha (ritkán) ő is Szopen formában írta alá, a Chopin az eredeti írásmód, mert az apja francia volt. Az ember fantáziája beindul, hogy biztosan szerelemből lett lengyellé, követte szíve hölgyét a hidegbe, de szó sincs róla. Lengyel támogatóját követte a hidegbe, aztán ott ragadt Lengyelországban, mert attól félt, hogy ha visszatér a francia forradalomba, besorozzák a hadseregbe. Ez az antimilitarista álláspont furcsa módon nem akadályozta meg abban, hogy hadnagyként szolgáljon Kosciuszko seregében, ahol meg is sebesült. Felépülése után Nicolas (Mikolaj) Chopin egy ideig megpróbált megélni abból, hogy ő francia, mert a jobb családokban mindig volt egy francia ismerős (így került az Anyeginben Tatjanáékhoz Monsieur Triquet, hogy aztán egy jó kis dalt énekeljen az operai Anyeginben), majd gimnáziumi franciatanár lett. Állítólag nem vágyódott vissza Franciaországba. Nem úgy a fia.  

Ha egy dobásunk volna az életben, egy lehetőségünk, hogy meghallgassuk Mahler 4. szimfóniáját, akkor nem javasolnám senkinek a karmester Andris Nelsonst, mint idegenvezetőt. A jelenség amúgy is érdekes, az ember látja, hogy bizonyos karrierek elindulnak a világban, és nem tudni pontosan, hogy miért. Nelsons is készített már Sosztakovics és Bruckner sorozatot, miközben az ember egyre csak azt kérdezte magától: miért pont ő? Mi az, amit ő jobban tud, vagy másképp tud ezekről a szerzőkről, miért kell feltétlenül megismerni az interpretációs véleményét ezekkel a szerzőkkel kapcsolatban?

A miért talán most is érvényes kérdés, de hogy az előadás nem a szokásos Mahler Negyedik volt, az is biztos. Vagyis inkább az a kérdés, hogy rendben, Mahler Negyedik, de szimfónia? A szó mahleri értelmében egész világ, teljes kör vagy tökéletes gömb, világkép, vallomás, állásfoglalás, hitvallás?

A zenekar a lipcsei Gewandhaus, egy kicsit más, mint amilyennek az ember előre elképzel egy nagy-nagy német zenekart, nem olyan végtelenül fegyelmezett és precíz, de a koncert első része (Dvořák: Az aranyrokka) alatt végig annak örültem, mennyire jó lesz majd hallani egy ilyen elsőhegedűstől a szólókat a Mahlerben. Aztán a Mahler alatt annak örültem, hogy ilyen első csellistát lehet hallani, mert mintha ő lett volna az igazi ász a vonóskarból, azokkal a szédítő és pontos glisszandókkal.

Lehet, hogy hallgatóként már ilyenkor is Nelsons partitúrájából játszunk, a zenekar nála mintha nem volna több, mint a muzsikusok együttese, a szimfónia mintha nem volna több, mint tételek egymásutánja. Köztük egy egészen különlegesen lassú és halk harmadikkal, és a negyedikkel, amit nem lehetett könnyű elénekelnie a márványból faragott Nikola Hillebrandnak, halk volt és a tartott hangok megdolgoztatták az énekesnő vitálkapacitását. És, persze, minden volt, csak nem bepillantás a mennyországba.  Ezt üzeni Andris Nelsons Mahlernek: nem versz át, Gustav.

Nem tudom, véletlenül vagy szándékosan, de a Gyalogáldozat című film ment valamelyik este. Nyilván szándékosan, a kérdés az, hogy a szándék az után született-e, hogy Borisz Szpasszkij február végén meghalt. Mert a film erről szól, a Szpasszkij- Fischer világbajnoki döntőről, amire én is emlékszem, hiszen halálra izgultuk magunkat Bobby Fischerért, és nem is hiába. Végül nyert a szabadság a ruszkik ellen. Szép is volt a világ, amikor még tudta az ember, ki a jó és ki a rossz(ki).

Nyilván akkor sem tudtuk, utólag kiderült, hogy Fischer sem volt annyira jó fej, Szpasszkij is mennyire elegáns volt Fischer győzelménél, amikor az amerikai átvette a vezetést, felállva tapsolta meg az ellenfelét. De ez a kellemes jók a rosszak ellen leosztás mégis rengeteg tömegkulturális szándékot katalizált, a film mellett a Sakk című musicalt, vagy az akkor már kifulladónak látszó Rocky sorozat negyedik részét.

A történetnek mégis a vége a legszebb. Szpasszkij és Fischer újra játszott egymás ellen, csak játékból, emlékül, sok pénzért. Csak nem jó helyen, nem jó időben. Belgrádban és Montenegróban, a délszláv háború alatt, amikor az ENSZ szankciók voltak érvényben. A meccset megint Fischer nyerte, a pénzt elosztották, ezzel nem volt baj, csak tizenkét évvel később az épp Japánban élő Fischert elkapták, hogy lejárt útlevéllel él az országban, és haza akarták küldeni Amerikába. Ahol viszont börtönbüntetés várt volna rá a szankciók megszegése miatt. Szpasszkij akkor levelet írt az ifjabb Bush elnöknek: „Ugyanazt a bűnt követtük el. Tartóztasson le engem is. Zárjanak Bobbyval közös zárkába. És adjanak egy sakk készletet.”