Egyedem-begyedem maize dance

what do you want, brother hayduck?

I don’t want anything else

but a piece of bread.

Ez a fordítás szerepelt a Muzsikás együttes régi, halványzöld lemezének kísérő papírján, beavatandó az angolul beszélő közönséget a magyar gyermekdalok világában. Vicces kedvű fiúk, utána így énekeltük otthon, teli torokból. Legalább volt valami megoldási javaslat a tengertáncra, hogy talán tengeriről van szó, de hogy mit jelenthet az egyedem-begyedem, annak megfejtésével a fordító nem is kísérletezett.

A régi lemez a Néprajzi Múzeumban jutott eszembe, ahol megcsodáltam a munkácsi Hencsi néni kalácssütő formáját. Az angol felirat szerint Auntie Hencsi’s, ennyi, a kalácssütő forma láthatólag kifogott a fordítón, nem csodálom, de már megint ott tartunk, hogy kicsi a világ, hamar eljutunk valahonnét valahová, de marad-e esély megismerni egymást, egymás kultúráját, vagy kerüljük a nagy szavakat, egymás kalácsát?   

Valamelyik csatornán A nagy balhé ment, George Roy Hill filmje, megint elcsodálkoztam, hogy ő, legalábbis nálunk, nem rendezőlegenda, de nemcsak magunkon csodálkoztam el, hanem magamon is. Voltaképpen mind a három filmje tetszik, amit láttam, mégsem keresem a többit, még A nagy Waldo Pepperről is elkapcsoltam, pedig az előfordult már a tévében. Az ő találmánya volt, hogy egy filmben két szívtipró legyen, Robert Redford és Paul Newman együtt, a szemük kék, de az egyik szőke, a másik barna. És mégsem női filmek, a férfiak legalább annyira szeretik George Roy Hill főszereplőit, nem azért, mert magukra ismernek, hanem mert mennyire jó volna magunkra ismerni.

És hogy mennyire zenés filmek. A Butch Cassidy és a Sundance kölyökben hangzott el az Oscar-díjas Burt Bacharach-dal, a Raindrops Keep Falling Down My Head, Az ötös számú vágóhídban hallottam életemben először a Bach f-moll zongoraverseny lassú tételét, Glenn Goulddal, de amúgy jutottak a filmbe egyéb finomságok is, Gould csembalózott benne egy kicsit, úgy érzékeltették a különböző idősíkokat, hogy ugyanaz a mű hol csembalón, hol zongorán szólt egy forgó porcelánbaba alatt. A nagy balhé meg egész Magyarországgal megismertette és megszerettette Scott Joplin ragtime-jait. Persze, az ember szorong: ha van egy hibátlan rendezője, akkor érdemes addig keresni, míg hibát nem talál?

Azon gondolkodom, hogy mikor annyit beszélünk a lemezek meg a fizikai hanghordozók haláláról, közeli haláláról vagy haldoklásáról, akkor voltaképpen a sztereó is meghal? Vagy már meg is halt?

Egy gitárlemezt hallgattam, Narciso Yepes játszott rajta Rodrigo-műveket, és lehet, hogy túlzásba vitték rajta a sztereózást meg a térhatást, de olyan volt, mintha a fejemet a gitár testébe dugtam volna. Ami nem feltétlenül rossz, de biztosan nem az, mintha Yepes a szobában gitározott volna. De hát mi értelme is van a sztereó hatásnak egy gitár esetében? Az elv az, hogy a fülünk mégis a fejünk két oldalán helyezkedik el, vagyis nem pont ugyanazt a hangot halljuk balról meg jobbról, a kettőt az agy hozza össze. Amikor tehát két (legalább két) mikrofont helyeznek el, és a lemez barázdájának két oldalára ennek a két mikrofonnak a fölvett anyagát teszik, körülbelül ugyanazt az élményt éljük át, mint amikor valaki az orrunk előtt muzsikál. Ebből lesz a térhatású hangrögzítés, amit együtteseknél értek is.

Az elvet persze gyorsan elvetették, úgy értem, a korai popfelvételeknél már megesett, hogy nem térhatásra törekedtek, hanem, mondjuk jobbról szólt a zenekar, balról az énekes – hogy ennek mi volt az értelme, azt nem nagyon értem. Alapvetően a szólóhangszereknél sem értem, mit lehet bűvészkedni, a Yepes-lemez például élvezetesebb vagy igazibb volt monóban, mint sztereóban, bár kétségtelen, hogy attól a kilencvenes években fölvett lemez régebbinek tűnt.

Viszont az is tény, hogy az otthoni lemezhallgatás visszaszorulásával a hangfelvételek már nem is szobákban élik a világukat, hanem mozikban, ahol több csatornával és több hangszóróval lehet játszani, utána az emberek ezt akarják átélni otthon is, amikor filmet néznek. Nem beszélve az autókról, a Volvót úgy reklámozzák, hogy 19 hangszóró van benne. Bár az is igaz, hogy  ritkán hallgat valaki vezetés közben klasszikus gitárzenét.

Elég furcsa hete volt a Müpának, két magyarországi bemutatóra is sor került, pedig mindkét mű 19. századból volt való. Elsején a Messa per Rossinit játszották, hatodikán Bellini A kalóz című operáját, Kolonits Klára fő- (de nem cím-) szereplésével, Dinyés Dániel vezényletével.

Nem erről lesz szó, csak arról, hogy Dinyés Dániel balkezes karmester, ennek megfelelően a bal kezében tartja a pálcát, és voltaképpen ezt még értem. Csak a vezénylés nyilvánvalóan (legalábbis számomra nyilvánvalóan, remélem, nem beszélek zöldségeket) a koncertmesteri szolgálatból fejlődött ki, ahogy egyre bonyolultabbak lettek a zenekari művek, és egyre nagyobbak a zenekarok, olyan ember kellett a vezetésre, aki maga már nem játszik hangszeren. A koncertmester tehát letette a hegedűt, de hogy ne maradjon teljesen instrumentum nélkül, kapott egy pálcát a kezébe, azzal ütemezzen, és aztán el lehessen mondani, hogy a karmester magán a zenekaron játszik. A lényeg az a mostani gondolatmenetben, hogy a balkezes hegedűs is fordítva játszik (ahogy a balkezes gitáros), jobbal fogja le a hangokat, baljában van a vonó.  A balkéz lengeti a vonót, pengeti a húrokat, a jobb fogja le a hangokat.

Azt nem értem, hogy vajon miért így alakult ez. Az ember azt hinné, hogy a két mozgás közül a vonás illetve a pengetés az egyszerűbb (legalábbis kezdetben), az ügyesebb kéznek kellene lefogni a hangokat, végül is ott dől el, hogy hamis-e vagy nem hamis. A hangszereseknél azonban ennyire fordítva történik a dolog, hogy még ha nincs is hangszer, a pálca akkor is a bal kézbe kerül. Persze, aki látta már Jascha Heifetz kezét játék közben, lassított felvételen, annak más fogalmai vannak arról, hogy mit is jelent a kézügyesség.

Nagyon rendesen dolgoznak Kecskeméten a Leányvásáron és a Leányvásárban, énekelnek, de nem sok hanggal, vagy kellemetlen hangon, táncolnak, de nem sok tehetséggel, rendeznek, szaktudással, de alapvetően gondolatok nélkül. Az ember még önmagára is legyint. Gondolatok? Miért kellenének gondolatok a Leányvásárhoz? Nem mondom, hogy példátlan dolog, de alapvetően csak Mohácsi János szokott belegondolni egy operettbe, nincs is rá szükség, nem is igényli a közönség. Lehet aggályoskodni az operett jelenén és főleg a jövőjén, de nyilván megvan a maga közönsége, aki nevetni akar, ámulni a lányok szépségén és a szerelem hatalmán, aztán dudorászni egy dallamot lefekvés előtt. Aki szerint ez kevés, írjon, rendezzen többet és jobbat.

Nem kevés. Kicsit unom, de ez még csak főpróba, nincs itt a közönség, nem lehet megállapítani, hogy az esetleges nevetések kötőanyagként hatnak-e a poénkísérletek és jelenetek között. A darab western és operett egyszerre, kalapos, oldalukon pisztolyt viselő tehenészek és útonállók lejtik el táncaikat. Az első felvonásban. A második hajón játszódik, a harmadikra visszatérnek az eredeti helyszínre, ahol szemrebbenés nélkül éneklik el a Dzsilolót, történt hajdanán, hogy egy hottentotta lány Párizsba ment, a kis bohó. Épp olyan csodálatos nonszensz, mint amikor a Volt egyszer egy vadnyugatban megszólal az elektromos gitár. Vagy még nagyobb. Levett kalappal állok, és nem az operett sírjánál. Ekkora őrültség megérdemli, hogy éljen.

Kerényi Miklós Gábor jutott eszembe, ő mesélte, hogy amikor a Szerdán tavasz lesz című Fényes Szabolcs operettet rendezte, a főpróbán egyszerre megjelent a színpadon Galambos Erzsi, és elkezdte énekelni, hogy „köszi, köszi ezért, köszi, köszi azért, köszi, köszi mindenért”.

Mi ez? Hát, oda még hiányzott egy dal. De hát tegnap még nem volt itt. Ma meg a főpróba van. Holnap előadás. Nem baj, jó lesz az.

És tényleg.

Jövő héten bemutató, vagyis nem bemutató, hanem felújítás, illetve, ha egész pontos akarok lenni, új betanulás, Verdi Falstaff. Készülődés céljából előkerestem egy régi kazettát, a 2002 januári előadás van rajta, rádióközvetítés, némi meglepetéssel.

2002 januárjában is bemutató (pontosabban: felújítás) volt, talán az egyetlen alkalom, amikor két olyan szereposztást lehetett kiállítani, hogy egyik Falstaffnál sem kellett hastömést alkalmazni: Gregor József és Sólyom-Nagy Sándor volt a két énekes. A közvetítésben Gregor énekelt, egy kicsit a maga szintje alatt, két magyarázatot is el tudok képzelni, miért. Egyfelől túl magas számára a szólam, elénekel mindent, vagy majdnem mindent, de abban a tartományban, ahol már vékonyan és tartalmatlanul szól a hangja, másrészt olaszul kell énekelni, nem tud ezen a nyelven olyan jól marháskodni, ettől csak énekli a szerepet, és nem éli. De hát nem voltam ott, odahaza kezeltem a magnót. A legtöbb öröm meglepő módon a zenekarban van, vagyis leginkább a tempókban, Pier Giorgio Morandi vezényelte az előadást, nagy, de nem értelmetlen száguldás, és nem esnek (nagyon) szét az együttesek, haladunk és jó a kedvünk.

Ami a meglepetést illeti: az A oldalon túlszaladt a kazetta, vagyis előbb lett vége a felvonásnak, nem járt le a 45 perc, így kiderült, mit adtak a szünetben. Két riporter faggatta az Operaház műszaki igazgatóját, Borsa Miklóst és a fagottos Lakatos Györgyöt. Jó kis beszélgetések, felkészültek a riporterek, az egyikük laza, érdekeseket kérdez, lendületben tartja a közvetítést. Senki meg nem mondta volna, hogy majdnem napra pontosan tizenegy évre rá ő lesz az Opera főigazgatója. És tizenegy évre rá – még mindig.  

Tiszta Amerika.

Emlékszik még valaki a nagy Aida-botrányra?

Ha nem csalódok, 1992-ben volt, sztárparádét ígértek és elefántokat, bár fogalmam sincs, az elefánt miért volt annyira fontos mindenkinek az operában. Mario del Monaco visszaemlékezéseiben is szerepelnek elefántok és tevék valami Aida-előadásban, mindkét állat ürített a színpadon, az elefánt se élmény, de a teve csurrantott, a csurrantás meg a súgólyukba tartott. Vagy fordítva? Az elefánt csurrantott és a teve kakilt? Végül is mindegy. 

Ami a sztárokat illeti, Katia Ricciarelli volt a legnagyobb név, az embernek voltak kétségei, hogy Ricciarelli el tud-e énekelni élőben egy Aidát, akkor már kint volt a lemez, a szólam magasságait már ott is üveghangon énekelte, de ami lemezen még elmegy, az élőben elég problémás lehet. A helyszín a Népstadion lett volna.

Akkor már írtam előadásokról a Mozgó Világba, az volt a nagy tervem, hogy elvegyülök a tömegben, mármint hogy jelentkezem statisztának, és majd belülről mesélem el, hogy milyen egy nagyszabású operaprodukció. El is mentem jelentkezni az Operába, onnét a Vígszínházba küldtek valamiért, és mondták, hogy még korán van. Az Operában Lőrinczy György volt a titkár, és irtó rendes volt, figyelmeztetett, hogy a produkció feje és karmestere nem teljesen megbízható, nem beszél le róla, de ne számítsak semmi különösebb javadalmazásra.

Nem számítottam. Egyébként hamar kiderült, hogy a statiszták csupán jegyet kapnak viszonzásul, amiből lehetett tudni, hogy a produkció nem áll szilárd anyagi alapokon, de nem is ez volt a kémkedés meghiúsulásának oka, csak valahogy elhalt az egész. Pedig voltak felvezető műsorszámok, a díszleteket a Dunán úsztatták föl, a fél város kivonult, mintha tűzijátékra készülnének, pedig a szfinxek vagy micsodák maguk elég rusnyák voltak.

Az Operaházban volt a zenei főpróba, be lehetett lógni, szóval én azon kevesek közé tartozom, akik hallották Pesten Ricciarellit az Aidában – nem volt nagy szám. Aztán belógtam a Népstadionba is a főpróbára, akkor már látszott, hogy nincsenek elefántok, csak lovak, vicces volt, mert a lovakat seprűvel és lapáttal fölszerelt emberek követték. Ami viszont elég furcsa volt, hogy nem élő zene ment a főpróbán, hanem lemezről játszották be az Abbado vezényelte felvételt, Ricciarelli, Domingo, Obrazcova. Mondták is néhányan, hogy egész jó énekeseket sikerült összeszedni. Mindenesetre a társaság úgy futott neki a bemutatónak, hogy egyáltalán nem próbálták ki a hangosítást. Minden készen állt a nagy fejre álláshoz.

Ami aztán nem meglepő módon be is következett, lement a nyitány, jött Radames, elénekelte, amit kellett, de iszonyatosan visszhangzott és halk volt minden. A közönség fütyült, bekiabált, nem hallunk semmit, az előadás félbeszakadt, a karmester-rendező-produkciós vezető Giuseppe Raffa elmenekült, a többiek ott maradtak a színpadon, függönyt a dolog természete miatt nem lehetett leengedni. 

A jegyeket visszaváltották, de próbálták meggyőzni az embereket, hogy inkább csak cseréljenek a második előadásra. Ahol aztán Misura Zsuzsa csont nélkül elénekelte a címszerepet, a hangosítás is rendben volt, mégsem volt senki sem igazán boldog.

Nem tudom, Giuseppe Raffa él-e még, az interneten halovány nyomai vannak csak, és azok is mintha régebbről. A honlapján azt írja magáról, hogy ritka kifinomult és elegáns karmester.

Ez legalább film. Nem halódik az ember a moziban, nem csap a homlokára, hogy miért is jöttem ide, nézi, halad a két alkoholbeteggel, elszorul a szíve, ha visszaesik valaki, és megkönnyebbül, ha kibírja „azt a tíz percet”. Egy kicsit peches Till Attila a történetével, mert közben kijött a Netflixen az Eric című hatrészes sorozat, amelyben egy alkoholista bábszínész küzd hivatással és alkohollal. Ráadásul Benedict Cumberbatch a főhős, így aztán az egész olyan, mintha a kevésbé tehetséges magyar változatát néznénk annak, hogy egy alkoholista bábszínész küzd a hivatásával és az alkohollal. De az Eric is elhülyült a végére, ehhez képest az És mi van Tomival? csak ellapul, rendben, értjük, ez az üzenet, ne szokjatok rá. Vagy ha rászoktatok, szokjatok le. Ha nem vagytok benne, akkor sajnáljátok azokat, akik benne vannak, és ha valaki nem iszik egy kortyot sem, akkor legalább ne kínálgassátok.

Mi a több? Road movie, egy városon belül, mászkál a két főhős, keresik Tomit, nincs kétség, hogy meg fogják találni, hiszen Patkós Márton szerepel a stáblistán, és túl sokáig nem tűnik föl ahhoz, hogy más szerepe legyen.

Ez legalább film, de nem több, mint film, nem okosság, nem lát ki saját magából, nincsenek nagy pillanatai. Mondjuk, ha már film, azt jó volna megérteni, miért kell Thuróczy Szabolcsnak olyan egészen-egészen béna parókát viselnie közben. Kicsit reménykedtem, hogy egyszer majd leveszi a kalapjával együtt, de annyira mégsem jó a film.

Érdekes hét, két magyar film bemutatójával, akkor most melyikre menjünk. Till Attila filmjének a címe is béna, az előzetese meg olyan, mintha szándékosan próbálná meg lebeszélni a nézőt önmagáról. Jó, akkor legyen a Ma este gyilkolunk. Attól már eleve nem vár semmit az ember.

Azt aztán meg is kapja. Szörnyű, szörnyű, tényleg szörnyű, nem azt mondom, hogy ha nincs megírva egy film, akkor azt nem lehet leforgatni, de ha rosszul van megírva, akkor az tényleg kín és keserv. Micsoda párbeszédek. Micsoda fordulatok. Mondok egy példát.

Azt mondja Kern karaktere: én nem tudnék szerenádot adni senkinek. Mire két nő: de miért nem? Kern: valahogy a zenés műfaj nem áll közel hozzám. Itt az alkotók hagynak egy kis időt, hogy a közönség jól kikacagja magát, de min? Azt nyilván nem érdemes megkérdezni sem, hogy akkor vajon fog-e a filmben Kern szerenádot adni.

Talán mégis kellene valami jogi megoldást találni arra, hogy az ilyesmi után a nézők visszakaphassák a jegy árát. Vagy kapjanak jegyet Tilla filmjére, az csak jobb lehet.

Megtaláltam az interneten a Kistétényi Melindáról szóló filmet, Varnus Xaver készítette, ő harcolt, talán még ma is harcol az emléke elevenségéért, hosszabb távon valószínűleg hasztalan. Pedig csodálatos ember volt, és csodálatos muzsikus, csak hát rossz korba született. Ámbár ezt sem tudom, lett volna-e az ő tehetségének jó kor is, mindent tudott, de az a minden valahogy nem volt könnyen piacosítható. Orgonált és korrepetált, karvezetett, vezényelt, szolfézst tanított, komponált és szöveget írt. Mondanám, hogy minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle, de hát itt is szent dalnok lett. Kodály sokat idézett szavai szerint a Zeneakadémián csak kettőnek van füle, a falaknak és Kistétényi Melindának. Állítólag arról is szó volt, hogy őt veszi el Kodály feleségül, végül még meglepőbb volt Kistétényi Melinda választása, Szabó Albert, aki divattervező volt. Egy álruhás olasz herceg. (Ehhez érdemes megnézni a filmből kimaradt részeket, ez is megtalálható, maga az álruhás herceg és Baróti István beszél Kistétényi Melindáról. Vicces és varázslatos dolgokat, amikor a tűsarkúja beszorult az orgona pedáljai közé, ő kilépett a cipőből és folytatta, az ifjú Baróti meg kiszabadította a cipőt.)

Nem tudok szabadulni tőle, nem mintha akarnék. Egy iciripicirit ismertem is, vagy mondjuk inkább úgy, hogy találkoztunk az Erkel Színházban, megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy „szép a szemed, mókuskám”. Én már akkor is egy vénülő vaddisznó voltam, vagy legyünk jóindulatúak, kifejlett házi sertés, se mókuskámnak nem hívtak, se a szememet nem dicsérték, és nem azért mondom, hogy mennyire igaza volt, csak hogy jelezzem, így is lehetett látni a világot. Vagyis hogy talán így kellene látni a világot.