Nem jutott eszembe Vasarely, miközben Velencében Anish Kapoor műveit néztem, pedig lett volna értelme. Kapoor ugyan sokféle optikai trükkel meg rengeteg vérrel dolgozik, de munkásságának egyik válfaja vagy alfaja a vantablack nevű, katonai célokra kifejlesztett anyaggal való munka. A vantablack a fény 99 %-át nyeli el, ott van húsz centire tőle az ember, és nem látja, úgy értem, csak egy fekete négyzetet lát, egy kicsit oldalról kell néznie ahhoz, hogy tényleg észrevegye a formát, a négyzetből kidudorodik egy félgömb. Ott van, de olyan, mintha nem volna ott.

Most esett le, hogy ez voltaképpen fordított Vasarely-élmény, nincs ott, de olyan, mintha ott volna. Húsz éve azt mondtam volna, hogy ez azért szép lassan ki fog menni a divatból, nem véletlenül dolgozott Vasarely olyan elszántan az utóéletén, legyen csak múzeuma a világ különböző pontjain, ne tűnjön el a munkássága, ne váljék optikai trükkök kiagyalójává. Örülök, hogy a dudor visszatért.

Közben meg azt is tudom, hogy nem kell aggódni, a szem és agy átverése a képzőművészet egyik legfontosabb eleme. Ezzel dolgozott Andrea del Pozzo, amikor megnyitotta Rómában a Szent Ignác templom mennyezetét, hogy lássuk a kopasz szent miképp kapta meg a glóriát, ezért rajzolta a pásztorlányka a homokba a pásztorlegényke arcvonásait a szép mesterségek kezdetekor, ezért van a bölény a barlang falán. Ha nincs, legyen. Ha van, ne legyen.