Valamiért soha nem szerettem ezt a verset. Kosztolányi: Öreg fa a Hyde Parkban. Amolyan megbölcsülési próba, milyen lesz, ha majd én leszek Arany János, de mégis elteltek az évtizedek, fejlődött a világ, utazó Arany János, margitszigeti tölgyek helyett Hyde Park-i fákat nézek, és merengek az életen.…
Vettem egy üveg tintát. Persze rögtön Petőfi jutott eszembe, meg Megyeri Károly, hogyan is lehetett ebből a semmi történetből olyan pompás verset kerekíteni. Nahát, kifolyt a zsebében a tinta? Őrület. Már gyerekkoromban is jobban érdekelt, hogy hol lehetett Megyeri kabátjának a hátsó zsebe. Hogyhogy…
Mensáros Lászlót hallgattam, Kosztolányi-verseket mondott, és, persze, jól mondta, szép hangon. Amúgy is olyan, mint Kosztolányi, legalábbis arcra, és van hozzá kellő rezignáció a hangjában, van intelligencia és értelmezési biztonság, nem tűnik megjátszásnak, ha azt mondja: téa. De van egy pont, egy…
Hogy ez pontosan hogy is van, és mitől, azt nem tudom, csak tapasztalom: egyes műveknek lejár az ideje. Nem magukkal a művekkel van a baj, hanem a befogadóval, már nem jelentik azt, már nem azt jelentik, amit régen. Régebben beszéltek hozzám, most meg némák, mint a csuka. Mondjuk Kosztolányi, a…
Nem tudok leszokni a piacon a halak bámulásáról. Nem mintha nagyon akartam volna, szóval ez nem valami töredelmes beismerése a jellemhibának, de valószínűleg órákig el tudnám nézegetni szegény, jégágyon heverő halottakat, a szemüket, ami egyáltalán nem kifejezéstelen, vagy a bőrüket, a makréla…
Sinkovits Imrét hallgattam, többnyire csodálva, a hangszínt, a színészi tempóérzéket, hogy le tudja lassítani az időt, és az ő szavalásának tempója lesz a normális, kényelmes, igazi élettempó. És akkor a Hajnali részegség.
Nyilván nem kell bizonygatni, hogy nagy vers, meg szédítő, ahogy Kosztolányi…
Van az Esti Kornél rímei című versben egy imponáló rímsorozat, így szól:
Te régi századok lelence. Azúr, aranyló, mély medence. Gyémántokkal rakott szelence. Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e, Velence?
Amikor először olvastam, mondjuk negyven éve, már akkor is feltűnt, hogy nincs a…
Azt mondta egy interjúban Szálinger Balázs költő, hogy ők az élet császárai. Senki nem tudja róluk, de akkor is.
Az ember hümmög, talán igen, talán nem, de inkább nem, még ha bővebben is nézem, nemcsak költőket, de általában a művészeket: nehéz kenyér. Mintha ez egy régi gondolat vagy életérzés…
Se hálátlannak, se szívtelennek nem szeretnék látszani, tudom, hogy nem ez a lényeg, amiről beszélni fogok. A Katona színészei felmondták két-három soronként Kosztolányi Halotti beszédét a járvány áldozataiért, ami szép is, helyes is, mondjuk, hogy célba ért az üzenet, köszönjük. De rögtön…
„Dido csak dada.” Honnét is van ez? Romeo és Júlia, mintha Mercutio mondaná, de nem a Mab királynő monológban. Meg különben is: mit mondhat. Köztudott, hogy a dadaizmus azért lett dadaizmus, mert olyan szót kerestek az alapító atyák, amelynek semmilyen nyelven nincs értelme. Vagyis nem tudtak…