Azért is jó olasz városokba visszatérni, mert az ember lefényképezheti újra ugyanazt. Többnyire ugyanúgy. Valahányszor Veronában járok, megilletődök a városkapunál, hogy Shakespeare-t idéznek rajta, mi mást, mint a Rómeó és Júliát. Hogy ez is mennyire érdekes, idegen szem vagy idegen gondolkodás…

Egy idő után azért utazunk (nem mindenki, tudom), hogy felidézzük a régi élményeket. De mindenre nem lehet felkészülni, például erre az illatra sem, ami vihar után terjeng Veronában, gyantás fenyőillat lengi be a szép vidéket, vagy soha nem esett, amikor itt voltam, vagy nem ennyire, vagy nem ekkor,…

Lehet, hogy ez egy csapás Romeón és Júlián is, hogy ők lettek az örökre ifjak, örökre szerelmesek. Hogy az ember leinti magát, ha azon kezd el gondolkodni, mi lett volna, ha nem tör ki a pestis Mantovában, időben odaér Lőrinc barát embere, és figyelmezteti Romeót, el ne higgye, bármit is hall, Júlia…

Valamikor réges-régen, úgy emlékszem, Verona legnagyobb kapuján volt egy felirat. A belső, város felőli oldalon, és két nyelven, nemcsak olaszul, de angolul is. Angolul ez: There’s no world without Verona walls, but purgatory, torture, hell itself. Magyarra Mészöly Dezső így fordította: Veronán…