Nézem a plafont

És, mondjuk, ezt látom rajta:

Akik freskókérdésben járatosak, talán tudják, mi ez. Pietro da Cortona műve a Chiesa nuova, vagy másik nevén Santa Maria in Vallicella mennyezetén. Nézem a plafont, de nem tudom hosszabban, mint fél perc, megfájdul a nyak, amúgy is elkezdek tántorogni, minden elég messze is van, nehéz pontosan kivenni, hogy egyáltalán mi történik. Valahogy a távolba látni, a kép jobb oldalán mintha egy fekete dinoszaurusz volna, balra egy kék köpeny lebeg. Szép, biztosan szép. 

Ilyenkor azért gyanús, hogy Michelangelo sixtusi sikerének egyik nagy titka, hogy irdatlan nagy alakokat festett, láthatóak az arcok, a vaskos bokák, izmos karok. 

Mennék is tovább, de közben zavar, hogy ez történik mindennel. Az alkotó részletesen, évekig tartó munkával kidolgoz valamit, mi meg megyünk el a sok munka mellett, és most mindegy, hogy mi a műfaj. Verdi azt mondta, egyetlen hangjegye sem a véleten műve, mi meg elfütyörésszük a bajszunk alatt a Traviata bordalát vagy a Va, pensiero kórust, és büszkék vagyunk, hogy nem vagyunk teljesen elveszve a témában. A zongorista esetleg hónapokig tanulja a szonátát, mi meg elalszunk a második tétel alatt.

Nézzünk föl újra a plafonra. Jó, nem dinoszaurusz, hanem valami fekete csuhás, ősz szerzetes emeli a kezét, most már tényleg menjünk. Egyébként a jelenet fontos a templom szempontjából is, amikor az itt korábban álló épületet bontották, megingott a mennyezet, de Szűz Mária (övé a kék köpeny) megjelent, és megvédte az imádkozó híveket, nem omlott rájuk a tető. Az ősz szerzetes Neri Szent Fülöp, ő, illetve az általa alapított oratoriánusok kapták meg a templomot XIII. Gergely pápától, amit aztán átépítettek. Középen az ég, mert arra nézünk még az omladozó mennyezet esetében is. Mellettük összeér festészet és valóság, nagyon kell figyelni, hogy meglássuk, mi van festve, mi van faragva, míg el nem jutunk az ablakokig, azok már biztosan igaziak. 

Azt akarom mondani, hogy esélytelenek vagyunk. Ez csupán egyetlen kép a templomban, pedig Pietro da Cortona is festett még hármat, azokat már meg sem nézzük, vagy ha azokat nézzük, akkor ezt nem, úgyis ez van a legkényelmetlenebb helyen. Közben meg egyre inkább azt érzem, hogy ideális esetben annyi ideig kellene néznünk egy képet, amennyi ideig az alkotója foglalkozott vele. Ámbár nekünk nem kell kitalálni semmit, legyen a fele, csak hogy meglássunk mindent, ami ott van. Az ennél a freskónál bő egy év, 1664-től 1665-ig dolgozott rajta Pietro da Cortona, annak a fele fél év, napi nyolc óra, vasárnapi pihenéssel. 

Csak egy szép, hosszú élet kell hozzá.