Gedda

Univerzális tenor. Ezt mondták rá, teljes joggal, mert neki aztán mindegy volt, dal vagy opera, operett vagy oratórium, német, francia, olasz, angol, amerikai, barokk vagy 20. századi, mindent egyformán szépen, rendíthetetlenül a legmagasabb zenei színvonalon adott elő. Nem volt színpadra termett, emlékezetes Fodor Géza beszámolója a Toscáról, 1983-ból, amikor beteg volt, de lemondani nem akart, így aztán vagy könnyed pihenjben, egyik térdét behajlítva állt a színpadon, és a légutait tisztogatta, vagy úgy énekelt, ahogy a legnagyobbak. Hogy énekelt volna? A legnagyobb volt, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hányan voltak még a legnagyobbak. Pavarotti, akinek azért van némi fogalma a magasságokról, azt mondta, ott fönt senki nem szólalt meg olyan szépen és természetesen, mint Nicolai Gedda. 

Így is kezdődött a karrier. Kedves bankfiú Stockholmban, aki szabadidejében énekelt, esküvőt és temetést is vállalt, és várta a csodát, amely kimenekíti őt a pult mögül. Aztán a csoda megjött. Az énektanára megkérdezte, tud-e magas D-t is énekelni. Tudott. Hm, hm, mondta a tanár, és ennyiben maradtak. Aztán néhány hét múlva az operából keresték, hogy van-e kedve címszerepelni A longjumeau-i postakocsist, ahol az áriába kell egy magas D. Volt. A produkció bukott, Gedda meg fölszállt. a hírre megjött Schwarzkopf és férje, Walter Legge, akik oroszul tudó tenort kerestek az első teljes Borisz Godunov lemezhez. Megtalálták. Schwarzkopf maradt is, mert közben elkezdtek egy operett sorozatot, ahová kellett egy jó tenor. Aztán Callas mellé is kellett valaki, megbízható Pinkerton. Azt is megtalálták. Klemperernek kellett tenor a h-moll misébe, a Don Giovanniba. A világnak kellett egy jó Faust, mert a francia tenorok nem parádéztak. Ezzel a szereppel járt először Budapesten is. Gedda stílusérzékével, nyelvtudásával, a kiegyenlített hangjával, a biztos magasságaival mindenütt rendelkezésre állt és mindenütt győzött. Univerzális tenor. De annyira nem univerzális, hogy olyat is vállaljon, ami nem illik a hangjához, így aztán csak egy Wagner szerep van a listáján, a Lohengrin, és abból sem készült lemez. Megmarad most már másodiknak Domingo után, már ami a repertoárt illeti. Ez is száz fölötti szerep a színpadon. 71 évesen még énekelt a Metropolitanben, igaz, ez sem olyan döbbenetes Domingo óta. Ami a színpadi nehézségeket illeti, ez az utókor számára erény: mivel rákényszerült, hogy mindent hanggal fejezzen ki, a lemezei teljes értékű dokumentumok, amit a szerepről vagy szólamról gondolt, azt mind megőrizték a szalagok. 

Lehet, hogy emiatt nem értjük meg őt. A zenei könnyedsége, biztonsága, derűje miatt. Mert nyilván tele volt bizonytalansággal, otthontalansággal, érzékenységgel. Amikor Karajan bírálta a színészi képességeit, nem szólt semmit, de többet nem lépett föl vele. Örökbe fogadott gyermek, orosz anya és svéd apa, más az apa- és az anyanyelv. A harmincas évek elejéig Németországban éltek, lett egy harmadik nyelve a világ számára. Mellétanult még olaszt, franciát, angolt, erre mondják, hogy kozmopolita, mindenütt otthon volt, de talán sehol sem igazán. Mindegy, úgyis úton volt egész életében, csak a visszavonulás után választotta végleg Svédországot. Nem kell, persze, mindent értenünk egy énekesből, elég, ha hallgatjuk. A test a földé, a hang most már végképp közös tulajdonunk.