Mindjárt elutazom egy távoli helyre, és erről eszembe jut, hogy amikor legutóbb ugyanerre a távoli helyre utaztam, a londoni repülőtéren egy egészen különlegesen béna jelenség téblábolt. Talpig drámai feketében, de a cipője is túl vékonyka volt a drámához, és a test másik végén, vagyis a fején egy furcsa baseball sapka billegett. Az a keményebb formájú, amit ha nem engednek ki megfelelő mértékben, akkor ottmarad a fejbúbon, mint valami elfuserált cilinder. A két véglet között fekete nadrág, és fekete pufidzseki, az a hurkákból álló, szóval odanézett volna rá az ember akkor is, ha nem ő lett volna Valery Gergiev. De mivel ő volt az, pláne odanézett. Tőlünk jött, Budapestről, és Londonban volt fellépése, stimmelt tehát az indulás meg a cél is, tévedés kizárva.

Közben meg mégis arra gondolt az ember, hogy ő maga a zenei világ nagyura, intésétől rettegnek a föld szimfonikus zenekarai, mondjuk ez még rendben van, de a világ énekesei is, ő dönti el, mi vár rájuk, világhír és gazdagság, vagy csöndes kis pálya egy messze színházban, ötszáz olajbányász előtt. De ezt annyira nehéz elképzelni róla, miközben megy a bőröndöt húzó titkára mellett, hogy azóta is folyton eszembe jut, amikor dicsősége teljében látom, azzal a tíz centis, inkább fogpiszkálóval mint karmesteri pálcával a kezében. Nem a ruha teszi az embert, nem a pálca teszi a karmestert, de aligha van más, mint a zene, amely így föl tudja forgatni a világot, erőket, viszonyulásokat. 

Most akkor ez jó vagy rossz?