Bárhogyan is szeretnék, nem tudok szörnyülködni a Felhőkarcoló című filmen, mert a történetet maga az élet írta. Már úgy értem, a filmélet, mert a valóság nyilván nem egészen ilyen, ritkán szoktak művégtaggal élő emberek egy rövid roham után átugrani tíz métert. Egy daruról a felhőkarcolóra. A 98. emelet magasságában. 

De éppen ezért vagány dolog az egész, fityiszt mutatnak a valóságnak, voltaképpen szép és filmrajongóhoz illő feladat volna összeszedni a jeleneteket, és megmondani, melyik honnét van, mik voltak az előzmények. Ez a Pokoli torony, az a Sárkány közbelép, amaz valami Hitchcock. Nem is Hitchcock, Orson Welles, A sanghaji asszony. A műláb egészen közeli előzmény, Cormoran Strike. Hogy mennyit nőtt a nézői érzékenység az elmúlt évtizedekben, azt talán jól mutatja, hogy hiába lángol a kétszáz emeletes épületszörny, még sincsenek áldozatok, a vajszívű gonosztevők még az átadás előtt léptek akcióba. Egyetlen dolgot nem értek: miért nem ülnek az utolsó snittben a szereplők takaró alatt a mentőautóban, amikor úgy szokás. Ettől függetlenül az egész film szerelmi vallomás a mozihoz, a katasztrófa műfajához, az izomfeszegető megmeneküléshez. Mondanám, hogy a család intézményéhez is, de ahhoz túlságosan komolytalan az egész. Ha hiszel a kétgyermekes boldogságban, gyere lóbálódni a századikra. Megérdemled.