Második kötet

Egyetlen értelmes (?) vagy használható következtetésre jutottam Piotr Anderszewski koncertjének első része alatt, nevezetesen arra, hogy a tempót, valószínűleg ösztönösen, mindig úgy választja meg a zongorista, hogy ne legyen gyorsabb annál, mint amit fejjel le tud még bólogatni.  

És akkor ez most nem panasz meg semmi hasonló, nagyon kellemesen lehetett pihegni a félig telt Müpában, sötét volt és szólt a zongora. Anderszewski jelenleg nem az a pianista, aki nagy figyelmet követelne a közönségtől, és azt sem tudom megmondani, hogy ez most hanyatlás vagy valami természetes folyamat, megy a kerék, de csak lendületből, és egyre lassabban. A zongorista tehát  eltévedt lélekként betéblábol a pódiumra, leül, mert pont ott egy üres szék, és játszani kezd a félhomályban. Bachot. 

Arra gondolok közben, hogy igazi lemezhallgatói a viszonyom a Wohltemperiertes Klavierhoz. Úgy értem, az első kötet elejét jól ismerem, a végét már kevésbé, a második kötet még homályosabb, és egyre csak homályosabb lesz. Mert hát így hallgatta az ember, akár Goulddal, akár Richterrel, mindig az első lemezoldalt tette föl, akkor volt a legfrissebb a feje, legösszpontosabb a figyelme, aztán jött a többi prelúdium és fúga, és velük a bágyadás. Ha ezen sikerül változtatni, akkor talán mégsem volt értelmetlen az Anderszewskivel töltött este.