Kínai palotácska

Magamtól azt mondtam volna, hogy Európa barátkozása a kínai kultúrával a 19. század végére esett, és Mahlerrel ért a csúcsra, a Dal a Földről ciklussal, de tévedtem volna legalább egy évszázadot. Nem tudom, mennyire elcsépelt turisztikai hely Palermóban a Palazzino cinese, mert kell hozzá némi elszánás, átszállás egyik buszról a másikra, és a stadionon túl egyszerre föltűnik a rozzant ház. A 18. század végén kezdte el építeni egy helyi báró, aztán elűzték a Bourbonokat Nápolyból, és Ferdinánd, aki rendületlenül a két Szicília királya maradt, átköltözött ide, mert valahol laknia is kell az embernek. Az építész Giuseppe Venanzio Marvuglia volt, aki magától inkább a klasszikus stílushoz húzott volna, de tudott alkalmazkodni, épített tornyokat és kínai tetőket, csigalépcsőket és meredek feljáratokat. Nem kellett  végig kínainak maradnia, az alsó szint, az ebédlő és a fogadószobák keletiesek, írásjelekkel és kínai zsánerképekkel a falon, feljebb a királynőnek, Mária Karolinának (Mária Terézia lányának) már klasszikus a hálószobája, Ferdinánd a harmadik szinten meg valahogy ötvözte a kettőt, szép körteraszt építtetett, a falakra meg odapingáltatta magát és a családot, lányom, szerelmem, én magam feliratokkal. A festők között volt egy Velazquez is, persze nem ő, hanem egy Giuseppe keresztnevű helyi nagyság, aki csak tiszteletből vette föl Diego vezetéknevét. Amúgy jó ízlésű festő volt, de ezt már a névválasztással elárulta.