Arra gondoltam, úgy ünneplem meg Christopher Hogwood nyolcvanadik születésnapját, ahogy egy zenészt ünnepelni illik: hallgatom. De mit? Melyik lemezét a sokból?
Athalia. Handel-oratórium, nem elcsépelt, és egy időben szidták is Hogwoodot, amiért a címszerepre Joan Sutherlandet kérte föl, ez egy más technika, más hang. Tényleg? És ez neki nem tűnt föl? Nyilván célja volt vele, hogy a bejáratott régizenei gárdába egy idegen hangszínt, hangerőt választott. Ráadásul nem is egyedi az ötlet, néhány évvel korábban John Eliot Gardiner a Solomonba Barbara Hendrickset hívta meg Sába királynőjének, aki próbált autentikusan énekelni Handelt, amíg nem szóltak neki, hogy ne fáradjon. Épp ez volna a lényeg, hogy ő másként énekeljen.
Sutherland is másképp énekel, és elég szórakoztató hallgatni, ahogy erőnek erejével visszafogja magát, nem és nem ereszti ki a hangját, nem áll oda a többiekkel versenyezni, úgyis ő nyerne.
Csak hát a felvétel egésze. Finoman szólva is bágyatag, tiszta, de meggyőződés nélküli. Mintha ez lett volna Hogwood sorsa, túlnyerte magát, alternatív zenészből fősodorrá vált, „a régi zene Karajanja”. Úgy menekült ebből a szerepből, ahogy tudott, például nem csak régi zenét vezényelt, ha jól emlékszem, Pesten Bartókot játszott, igen mérsékelt sikerrel. A mérsékelt sikerre biztosan jól emlékszem. Ez is egy életpálya. Ahogy Korda Sándor mondta: minden vágyam teljesült, most nem maradtak álmaim.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
András L 2021.09.11. 14:37:36