Néha küldözgetünk egymásnak a barátaimmal mindenféle sajtó-gyöngyszemeket, régebben sem volt nehéz találni nyomtatott hülyeségeket, ma még könnyebb, mert kevesebb kézen fut át a szöveg. Csak ritkábban nyomtatják ki. Leginkább az tart vissza az ezeken való élcelődéstől, hogy tudom, ha legyintgetve szóvá tenném, hogy ezek a mai újságírók, se írni, se gondolkodni nem tudnak, másnap rögtön írnék egy akkora ostobaságot, amiből rögtön kiderül, hogy a tegnapi újságírók se tudtak. Így aztán nem is ezen akarok sápadozni, nem ezért idézem a tegnapi küldeményt: „K. Zoltán már a nyomozati szakban beismerte bűnösségét, és képszakadásra hivatkozott”. Mire hivatkozott? Hogy elszaladt a kép? Az meg vajon mire mentség? Az újságíró nyilván a filmszakadásra gondolt, hogy K. Zoltán életéből elveszett a folyamatosság, mint amikor elszakad a moziban a film, kiesett egy bizonyos idő az életéből, nem tudja, mit cselekedett, nem volt ura önmagának. Csak hát hol van már a film, a képkockák sora, a képeket hordozó szalag, amely elszakadhat? Nem is tudom, mit kellene ma korszerűen mondani, piszok került a DVD-re? Nem, ez is elmúlt már. Megszakadt a stream? Bizonytalanná vált az internet? Az meg egyelőre túlságosan azt jelenti, amit, ez nem mentség más megölésére.

Ott vagyunk a régi problémánál, amikor a haldokló előtt lepereg élete filmje. Értem, de azok a haldoklók mit láttak, akik még a film feltalálása előtt haldokoltak? És mit látnak ötven év múlva?