Nem azt látom, amit kellene.
Mondhatni, magánjellegű a probléma, ez itt a Műcsarnok, belépsz, és ne hagyj fel minden reménnyel, balra Kós Károly, jobbra Csete György, a két építésznek nem kevés köze van egymáshoz, és mintha így is akarták volna megmutatni őket. Nem fantáziadúsan, nem is szépen. Rajzok, tervrajzok, épületek képeken. Mi mást lehet kezdeni egy vagy két építésszel a múzeumban, a házakat magukat nem cipelhetik be, nem mondhatják, hogy itt egy tulipános ház, lakjál benne, aztán nyilatkozz, milyen volt.
Azt érzem csak a kiállítás alatt, hogy hová lettek? Hová lettek ezek a szent emberek a magyar építészetből, akik úgy tudtak tervezni, hogy a rendszer zavarba jött tőlük, nem hagyta őket békén, mert egy vagy két ilyen ház, és nekünk annyi. Hogy egy harmadik nevet is idehívjak: emlékszem még a tévében a Makovecz-interjúra, számomra, gyerekként vagy majdnem gyerekként megvilágosító volt, amikor arról beszélt, mi a különbség a presszó és a kávéház között, hogy négylábú, műbőr párnájú vasszékeken meg lehet inni a kávét vagy a rövidet, de az emberek nem maradnak ott, nem beszélgetnek, nem cserélnek eszmét.
Most már eltelt annyi idő, hogy lássuk, nem csak a négylábú vasszék volt a hibás. Az emberek nem maradnak ott, és főleg nem cserélnek eszmét, leszoktunk róla. De hová lettek azok az építészek, akiket ez zavart, akik ezen segíteni próbáltak?
Kérdezem a vén kacért: hová tevéd boldogtalan fiaid?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.