André Kertész-kiállítás van a Capa Központban, egy jó hűvös szobában lehet megnézni a polaroidokat, gondolom, a hűvösség a képek konzerválását célozza. Ezek a késői alkotásai, amikor már a felesége meghalt, Kertész alig hagyta el a lakását, de a szeme, agya, keze működött fáradhatatlanul. Kinézett az ablakon, fényképezett. Polaroiddal. Az ablakpárkányra elhelyezett különböző tárgyakat, üvegszobrokat, vázákat, miegymást, és bár az egész teljesen reménytelennek látszott, mégis szép dolgok születtek belőle. Van egy BBC film is, amin erről beszél, de magyar forgatócsoport is járt akkoriban nála, ha jól emlékszem, Kepes Andrásék forgattak, és nekik mutatta, hogyan készül egy ilyen kép. Volt egy törött üvegvázája, azt tette ki az ablakba, állítgatta, nézegette, aztán megnyomta a gombot. Látta az ember a szépség születését, mert tényleg lassan előjött a kép, és tényleg. Nem is ez volt az érdekes, hanem hogy előjött a kép, Kertész meg azt mondta, á, nem olyan lett, amilyet akartam, majd megcsinálom még egyszer.

Az ember nem csak azt nem értette, hogy miért igen, hanem azt se, hogy miért nem.

Azért kíváncsi volnék, mire jutna Kertész egy mobiltelefonnal.