Csütörtöktől lehet moziban megnézni az új részét az Exhibition on Screen sorozatnak, ezúttal nem egy festőről van benne szó, hanem a kétszáz éves National Galleryről. Szép, mint mindig, tanul belőle az ember, mint mindig, elgondolkodik (mint mindig), hogy mennyire műfajidegen ez, már hogy talán otthonosabb volna a tévében, mint a filmvásznon, de azért a moziban több esélyünk van a színhelyességre, és miért is ne néznénk óriásiban a kicsi képeket is.

Nincs semmi eszelős trükk, elmesélik a képtár történetét az alapítástól napjainkig, és felkérnek embereket, hogy mutassák be a kedvenc képeiket. Persze, hírességeket is, mint Michael Palint a Monty Pythonból, (különben ő már Sir Michael Palin), meg van valaki tévébemondó is, ez önmagában is meglepő, hogy valaki lehet angol celeb, és mégsem ismerik Anglián kívül. Az igazán érdekes azonban a munkatársak meséje, a sajtóosztály vezetője, egy teremőr, egy árus a shopból, egy anyagmozgató, már ha anyagnak szabad mondani a világ legismertebb festményeit.

Ahogy az várható, a hírességek könnyebben beszélnek, de kevesebbet mondanak, a munkatársak jobban megkínlódnak a kifejezésért, de igazibbak. Így sem fölösleges senki, mondjuk Palinnél maradva: néhányszor már láttam Turner Eső, gőz és sebesség című festményét, de eddig még soha nem vettem észre a vonat elől menekülő, vagy a vonattal versenyző nyulat rajta.

Nincs megfejtés. Nem tudják megmondani, hogy miért az a festmény a fontos, vagy ha mondanak is valamit, az ránk nem vonatkozik. A Galéria jeltolmácsának például a Pietro Longhi kép a kedvence, kiöltözött, álarcos velenceiek egy orrszarvút nézegetnek. Hogy ő is ezt érezte gyerekkorában, amikor siketnémaként az orvosok vizsgálgatták, meg akarták volna gyógyítani, és közben úgy bámultak rá, mint valami különleges lényre. Nem haraggal mondja, még csak nem is fájdalommal, csak magyarázatként, hogy miért szereti a képet. Vagy a lány a bérszámfejtésről, aki nem is a saját kedvenc képét akarja megmutatni, hanem a nagymamájáét, mert kislány korában ide jártak (a belépés akkor is, azóta is ingyenes), és nézegették Degas-t. A kislány balettozni is elkezdett, nem lett belőle balerina, de túltette magát rajta. És amikor elszomorodnánk, hogy szegény nagymama, ha megérhette volna, akkor kiderül, hogy megérte, bejön, leül ő is Degas elé. Tényleg ez a kedvenc képe.

Azon gondolkodom, meg lehetne-e ezt a filmet csinálni Magyarországon.