Megyünk a bánatba

Nem nagyon értem, hogy csinálják. Mitől érzem én is, hogy egy egyszerű kívánság: borotváld ki a nyakamat, mennyire borzalmas lehet, ha az ember nem szerelmes abba, akinek a nyakát ki kell borotválnia. Márpedig ez a nő nem szerelmes abba, nem abba szerelmes, aki ezt kéri tőle, de azért megteszi. És fürdik előtte, aztán el kell viselnie, hogy a borotvált nyakú bemászik mellé a kádba. Vagyis inkább nem viseli el, gyorsan kipattan, törülközik. Házastársak. De boldogtalan az is, akiknek a férje elment valahová Németországba, boldogtalan az is, aki azt érzi, megtalálta a férfit, és boldogtalan az is, aki megtalálta a nőt. A lengyelek boldogtalanok. Vagy azok voltak 1990-ben, mert akkor játszódik a film. 

Aligszínes a világ, hideg, kékes, néha egy kabát vagy egy pulóver valamit mutat, lehetne így is, mondjuk az sem segít senkin, ma már tudjuk. Meg még emlékszünk is rá, hogy a mámor sem volt akkora mámor, a rendszerváltás sok dolgon segít, de szerelmi kérdésekben szinte semmit. Így is virtuóz, ahogy mutatják a régi hajakat, régi csizmákat, színes inghez fölvett nyakkendőket, megvehető farmereket. De, ahogy annak lennie is kell: a történelem csak díszlet, díszlet az emberi testek körül, ahogy a test is csak díszlet a lélek körül. A lélek meg csak úszkál ebben a kékes fényben, és nem nagyon tudja, merre haladjon. 

Tudom, hogy furcsa ajánlat: menj el a moziba, mert annyi feszült és szomorú asszonyt látsz, amennyiről nem is álmodtál. Négyet. Ha valaki erre azt feleli, hogy ott van nekem anyám, húgom, feleségem és lányom, ők is szomorúak, elfogadom a választ, maradjon otthon pofozkodós filmet nézni a tévében. De attól még ez a hét legszebb mozija. 

Ja, igen, a cím. Angolul United States of Love, ami a Hairből idézet. Lengyelül Zjednoczone stany milosci - nehezebben énekelhető.