Egy ápolónővel beszélgettem, szerencsére nem engem ápolt. Rokonszenves ősz asszony, a férje orvos, azt gondolná az ember, hogy nem könnyű közös témát találnunk, de ő nagyon hamar rájött, mi az, ami engem érdekel. Mesélt a dallasi kiállításokról, melyiket szerette és miért, a Fort Worth-i arborétumról, ahová tagsági igazolványt is kiváltott, és ilyenkor már érdemes kimenni, virágoznak a korai növények. És főleg a Dallas Symphonyról, hogy neki mekkora élmény Jaap van Zweden vezénylése, ez a kis ember mennyit ugrál, mozog, mennyire aktív, hogy harcol azért, hogy kihozza a zenekarból a legtöbbet.
Ami engem illet, nem is tudom, mit gondoljak a maestróról, olyan sokat nem foglalkoztam vele, egyszer a Mezzón láttam egy filmet, amelyen David Fray társaságában dolgoznak együtt egy Mozart-zongoraversenyen. Akkor az volt az érzésem, hogy vak vezet világtalant, egyikük sem nagyon tudja hogyan is kellene játszani a művet, hogyan kerülhetnének közelebb a darabhoz, így aztán, miközben mindketten megdolgoznak a nézők rokonszenvéért (Fray dolga ebben, persze, sokkal könnyebb), tulajdonképpen egymástól várják az ötletet, ihletet. Ettől, persze, még van Zweden igazán kitűnő karmester is lehet, és nyilván nem véletlen, hogy 2018-tól már New York-ban lesz főzeneigazgató, leváltva a saját nevelésű Alan Gilbertet, aki nem csak New York-i születésű, de apja-anyja a zenekarban játszott. El is fitogtatom jólértesültségemet, hogy jaj, neki, mármint az ápolónőnek, jövőre nélkülözni lesz kénytelen a kedvenc karmesterét.
Tökéletesen tisztában van vele, el is van keseredve miatta, és nem is tudja elképzelni, ki fog jönni helyette, és vajon az élmények milyenek lesznek. Én meg arra gondolok, hogy ugyan hány pesti ápolónő tudja, hogy ki a Nemzeti Filharmonikusok új zeneigazgatója, hánynak jelent nehezen feldolgozható élményt Kocsis halála. Tudom, hogy túl vannak dolgoztatva, nincsenek megfizetve, és nem is ellenük akarok beszélni. Hanem az volna a lényeg, hogy ezek a polgári intézmények, múzeumok, arborétumok és zenekarok nem valami értelmetlen bőröndcédulák a társadalom kofferján, hanem arra valók, hogy örüljünk nekik, használjuk őket, beszélgessünk róluk. Mi erre folyton a politikát és a botrányokat használjuk, pedig ennek volna több értelme.
Vagy az is lehet, hogy folyton rossz társaságba járok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.