Ötven éve, a mai napon halt meg... azt mondanám, ifjúságom vagy gyerekkorom egyik bálványa, de ezzel úgy tennék, mintha ma nem volna bálványom, pedig nagyon is az: Széchenyi Zsigmond. Az egyetlen magyar író, akit oda mernék tenni fényképen a következő generációnak, hogy tessék, nézd meg, így néz ki egy író. Vagy: ha jól írsz, sokat és szépen, akkor te is ilyen leszel. 

Nyilván nem lesz ilyen, pedig mennyire jó volna ilyen emberek közt élni, de inkább mintha ő lett volna a tévedés, egy filmsztárt véletlenül idepottyantottak, a bajszos magyarok közé. Egy mai, hasonló adottságokkal bíró fiatalember nyilván azon törné magát, hogy valahogy helyrehozza ezt a hibát, Széchenyi Zsigmond meg büszke, és egy ideig talán boldog magyar is volt. Akiben benne van a nemzethalál, az esetleg bólogathat: a boldog és büszke magyarok azért, ha tehették, hónapokat, féléveket voltak távol az otthontól. Úgy talán könnyebb. Széchenyi elviselte, hogy elvész a világ, elviselte a börtönt és a keszthelyi fűtőséget, és legfeljebb annyit mondott, hogy "a Zsiga ment volna, de a Széchenyinek maradnia kellett". Ez is egy hazai tanulság: ennyit kell szenvedni azért, hogy kokárda kerüljön az ember sírjára. 

Nyilván van, aki azt mondja rá, hogy vadászíró, nekem író, aki többnyire a vadászatról írt, de mindig szeretem azokat, akik csak arról beszélnek hivatalosan, nyomtatott formában, amihez értenek, és itt kezdődhetne valami önmarcangoló zárójel, de inkább most kihagyom. Csak megemlítem, hogy azért a legszebb fejezetei nem a lelőtt állatokról szólnak, hanem, mondjuk a termeszekről, a régi világról, a gyermekkorról, a nevelőkről, a fehér vadászokról. A legszebb képein, mármint írott képein nem kafferbivalyok vannak, hanem a határőr, akin zubbony van és vörös fez, csak nadrág nincsen rajta. Azt biztosan vasaltatni küldte.

Nem muszáj Széchenyi élvezetéhez érteni a vadászatot, én is csak annyit értek belőle, hogy ha acélgolyó repül egy állat testébe, akkor megváltoznak a tulajdonviszonyok,  azelőtt a vad mindenkié volt, de leginkább önmagáé, utána a fegyver kezelőjének lesz a tulajdona, oroszlánom, elefántom, addaxom lesz belőle. Régimódi gondolat, de meg lehet érteni, el lehet fogadni. Régimódi a történet, elmúltak azok az idők, amelyben játszódtak. Széchenyi könyvei meg nem múlnak el. Szeretném legalább az egyiket elővenni az évfordulón, de nem merem, mert akkor vége a napnak, este kelek csak föl a heverőről.

Olyan hülyeséget mégsem mondhatok, hogy boldog halálnapot.