A dal ugyanaz marad, mondta  a Led Zeppelin, itt meg épp a fordítottja történt: minden ugyanaz maradt, csak a dal nem. A dal Csajkovszkij, a helyszín megint a Márványterem, és négyen váltják egymást (már ha nem duettet énekelnek), Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett, Fokanov Anatolij és Pataki Bence.

Az utóbbi igen fiatal, kellemesen puha a hangja, de sok kifejezés még nem fért az éneklésébe. Van ideje. De az alapvető érzés megint csak az, hogy miért ez a hangerő. Itt vagyunk, egy kis teremben, amelynek valóban márványborításúak a falai, az akusztika igen kemény, semmi ok nincs a fortéra. Nyilván vannak arra való helyek és művek, de más egy szónoklat a Forum romanumon, hogy temetni jöttem Caesart, nem dicsérni, és más valami csöndes vallomás az éjszakai légbe, hogy látlak a bálban, látom a szemed, vajon te is szeretsz-e. Egyszerűen nem értem, miért nem érzik ezt a különbséget az énekesek, miért hatástalanítják azzal a műveket, hogy nagyon hatásos hangerővel próbálják meg interpretálni.

Nem is bírják. Csak Sümegi Eszterben van annyi anyag, hogy legalább a saját hangerejével lépést tudjon tartani, Wiedemann esetében kifejezetten értelmetlennek és csúnyának tartom ezt a rikácsolásközeli állapotot. Fokanov anyanyelvén énekel, nem az oroszra gondolok, hanem Csajkovszkijra, akinek a zenéjével Anyegin korában is mindig egy magasabb szintre lépett - nyilván nem függetlenül a nyelvtől. Mégis úgy érzem magam, mint akit behívtak egy szép kertbe, és még külön is kedveskednek neki, a legszebb virágokat akarják átadni. Letépik a kis mezei buzérokat, csinos kis csokrétát kötnek belőlük, aztán az egészet, piff-puff az arcunka vágják, nem is egyszer, de hússzor.   

Fáj, fáj, fáj.