Távol álljon tőlem, hogy valami legendagyártásba fogjak, és arról beszéljek, hogy Seregi így vagy Seregi úgy. Pont az ő esetében végképp nem volna helyénvaló, annyira élt, annyira az élés volt a lényege, hogy szinte mindegy, mi történik, mi történne a halál után. Hiszen éppen erről volna most is szó. Ha élne, ha ott ült volna a szokott helyén, a jobb oldalon, hátul, a rendezői székben, akkor ilyen előadás nem jöhetett volna létre. A csodálatos mandarinról van szó, a Bartók Tánctriptichon középső darabjáról. Hogy balesetek történnek, az rendben van. Apró balesetek, de muszáj szuszogni miattuk, Bajári Levente mandarinja, mielőtt belekezd a nagy hajszába a lány után, még nem találja a köntösén a karjának való kivágást,ott idétlenkedik a ruhával, és higgyem el, hogy a vágy benne erősebb a halálnál. Ha-ha.
Miféle vágy? Kozmér Alexandra maga az érdektelenség, a szürke unalom, a kifejezéstelenség. Meg minden egyéb, ami rossz. Ahogy a földanya szemétkedik vele, hiába próbál ugrani, mintha százszorosra nőne a gravitáció ott, ahol áll. Nem repül, hanem zuhan. Akár álló helyből is.
Remélem, Seregi hazajár, és minden év május 28-án fenékbe rúgja a teljes vezetőséget és mindenkit, akik ezt tették a munkájával.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.