Ahogy Mozart viháncol az Amadeusban: miért nincs három fejem, hogy mindegyikre másik parókát tehetnék. Miért nincs két fejem, két testtel, négy füllel, hogy az egyiket ide, a másikat oda küldhetném, aztán megbeszélnék, mi volt a fontosabb esemény. A Parsifal vagy Gruberova-Schade? Látatlanban persze a nagyobb falat a kiadósabb, hogy lehetne egy zongorakíséretes áriaestet egy háromfelvonásos, ötórás agy- és lélekmosással összevetni?
Nem tudom. Vagy tudom: Edita Gruberova akkora énekcsoda, hogy jöhet Wagner a zenekarral meg a válogatott énekesek, kivételesen nem azt érzi az ember, hogy az élet máshol van. Nem tudni, hol, de máshol. Vagy tudni, hol, a Müpában, de az is máshol van.
Azért a Müpa is csodálatos hely, Peter Seifferttel, aki most is elég jól szól, miközben Parsifal gyermek voltát ezzel a sok hajjal, deréktáji vaskossággal nagyon meggyőzően mutatja. Eric Halfvarsonnal, aki Gurnemanz öregségét ábrázolja ezzel a rozzanásra hajlamos, de anyagában őserejű hangjával, amitől egy kicsit megrezzen az ember, és rezzenve marad abban a röpke két órában, ameddig az első felvonás tart.
Hol az élet, nem tudom. De nem volt könnyű hibázni annak, aki zenét ment hallgatni tegnap Pesten.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.