A világ érdekesebb, mint holmi tragédiák. Amikor először láttam Szilágyi Bélát, azt énekelte, hogy "a gyógyszer, amit feltaláltam, minden bajra jó". Most meg ő az Operaház nézőtéri felügyelője. Lehetne éppenséggel a történet valami fájó, tört gerincű beletörődés is a sorsba. Meg lehet ez is, ami.
- Azt hiszem, az énekesek között, akiket ismerek vagy legalább megismerek, te vagy az egyetlen, akit ez a dolog, a zene, a színház érdekel. Aki koncertre és előadásokra jár. Miért van ez így?
- Fogalmam sincs. Ha elkezdjük boncolgatni, talán az az oka, hogy a legtöbb énekes úgy van vele, a Jóisten megverte egy nagyon szép hanggal, és mivel biztatták őket, hogy ezt érdemes kiművelni, meg hogy ebben pénz is van, siker is van, ezt csinálják, de a műfaj nem érinti meg őket, csak annyira, amennyire ők csinálják. Talán a modern zenénél lehet a legjobban érzékelni ezt a játszás és hallgatás közti különbséget. Sok darabot baromi jó játszani, ha hallgatni nem is feltétlenül. Aki ezt játssza, műveli... én nem hallottam még, hogy valaki olyan darabot játszik, amit utál. Foglalkozik vele, megérti, megszereti, de meghallgatni nem biztos, hogy akarja. Talán valami ilyesmiről van szó. Tény, hogy elég kevés kollégával találkozom színházban vagy koncerten, de azért vannak ilyenek, akikkel összefutunk, ne adj Isten még Pintér Bélán is.
- Azt mondod, van, akit az Isten megvert egy szép hanggal. Te akkor a másik eset vagy? Nem úgy értem, hogy nem szép a hangod, de nem afelől jöttél?
- Abszolút nem. Sőt. Mondok egy példát. Amikor a Ki mit tud?-on indultunk annak idején, amibe engem belerángattak, mert igazából jazz-zenésznek is készültem, meg az irodalom érdekelt még, de jazz zenész akartam lenni egy darabig...
- Énekes?
- Nem, klarinétos. Gyerekkoromban hegedültem, aztán klarinétoztam, az nagyon jól ment. Amikor Gonda János hívott a tanszakra, akkor mondtam, hogy én nem akarok menni, több ok miatt, és amikor Szegedre fölvettek, volt ott egy diák önképzőkör, amelyik beadta a jelentkezést a Ki mit tud?-ra. A két fiúból az egyik aztán kiesett, és elkezdtek engem kapacitálni. Az egyik tanár azt mondta, hogy elénekelni még csak-csak el fogom, de eljátszani biztosan nem, a másik meg azt, hogy eljátszani még csak-csak-talán, de elénekelni, azt biztos nem.
- Várj, ne rohanj. Valamiért csak jelentkeztél Szegedre a magyar-ének szakra.
- Az első órán megmondtam, hogy én így, operásan nem vagyok képes megszólalni, maximum azt tudom, amit a Sebőék, hogy olyan egyenes, népzenés módon énekelek. El is fogadták. Szolfézsra jártam, meg zenekarra, klarinétoztam meg zongoráztam, de énekórára nem is kellett mennem.
- Akkor nem kis operanövendékként voltál kimittudos.
- Abszolút nem. Abban az volt a poén, hogy régen az opera seriák szünetében adtak elő kis paródiákat, és mi is hasonló módon kifiguráztuk az énekeseket. Az más kérdés, hogy ebben a Vajda Juli is benne volt, akinek már akkor is nagyon szép, kiművelt hangja volt. Az győzött meg, hogy ebbe a csapatba beleférek, hogy ez igazából gúnyt űzött az énekesekből.
- A zsűri viszont kajálta.
- Nagyon kajálta. Utána az volt a legfurcsább, hogy Pernye András, aki benne volt a zsűriben, és nagyon népszerű volt, azt üzente, hogy nekem van a legtöbbet ígérő hangom a csapatból. Mondtam, hogy biztos összetéveszt valakivel, de visszaüzent, hogy nem, nem, tényleg Szilágyi Bélára gondol.
- Erre elkezdtél foglalkozni a hangoddal?
- Elkezdtem. A másik dolog az volt, hogy meghallottam a Mahler Kindertotenliedert Dietrich Fischer-Dieskau előadásában, és annyira ledöbbentett, hogy van ilyen, egyrészt ilyen zene, másrészt így lehet énekelni, természetesen, mégis nagyon szofisztikált módon és intellektuálisan, hogy ilyen létezik, és nem csak öblögetés van az operában, hogy teljesen elképedtem. Ez a daléneklős, oratóriumos vonal elkezdett érdekelni. Közben az újságban olvastam, hogy Szegeden a Zenebarátok Kórusa keres férfi énekeseket. Nem volt profi kórus, de fizettek a próbákért és a fellépésekért. Elmentem, és a Vaszy Viktornál, aki Ferencsik kaliberű karmester volt, négy éven keresztül mindent elénekeltünk. Kilencedik szimfóniát, Verdi Requiemet, Honegger Johanna a máglyánt. Mindent, ráadásul úgy, hogy nem nünükézni kellett egy madrigálkórusban, hanem rendesen, kajakkal megküldeni a hangokat. Nyáron meg az operakórussal Aida, Hunyadi László, Cigánybáró.
- Amikor elkezdted a komoly énektanulást, hová tetted a várakozásaidat? Mit mondtál, hol akarsz majd tartani öt év múlva?
- Sehova nem tettem. Soha nem képzeltem magamról semmit, mindig csodálkoztam, hogy ezt elfogadják. Bármit kaptam, annak nagyon örültem.
- Lett ebből egy egyenletes, de nem nagyon magasra szárnyaló énekesi karrier. Szeretted ezeket a kis szerepeket? Kocsmáros a Manonban...
- Szerettem. Mondjuk a Kocsmárost, azt éppen nem, de az olyan karaktereket, amelyeknek személyiséget lehetett adni, a Sekrestyéstől Papagenón át Bartolóig, Dulcamaráig, aminek volt színházi oldala, azt nagyon szerettem.
- Ezeket is inkább a színházi oldaluk miatt, mint a zenéért?
- Mire fölvettek a Zeneakadémiára, harmadszorra, de rögtön harmadik évfolyamra, éppen százszor voltam színpadon. Lett színpadi rutinom, megtanultam, mi az a hatás. Kell, hogy az ember minden szavát értsék, akár a templom előtt, akár egy tornateremben énekel, akkor tudnak reagálni. Megtanultam, hogyan tud hatni az ember, főleg azokhoz képest, akik csak színpadi gyakorlaton bénáztak egy kicsit. Gőzöm nem volt, hogy van ilyen tudásom... nem is tudásom, tulajdonságom.
- Mindenesetre kialakult számodra egy szerepkör, ezek a vidám basszus figurák.
- A Don Pasqualéval vizsgáztunk, Csurja Tamás volt Malatesta én meg Pasquale, amikor odajött Forrai Miklós, hogy nagyon jó volt, de ugye tudja, hogy magának ehhez harminc kilót meg kellene híznia. Nézegettem jobbra- balra, mert valóban volt ez a hagyomány, hogy a buffo szerepkör a kövér énekeseké, de arra gondoltam, hogy van nálunk egy Suka Sándor-vonal, meg Haumann-vonal...
- Akkor is színészekre gondoltál?
- Abszolút. Gregorral egyébként jóban voltunk, de hát alkatilag ehhez nem tudtam felnőni. Ebből is jött egy gondolat, amit végül nem léptem meg, hogy jól tettem vagy nem, azt nem tudom, mert nem lehet kétszer leélni az életet, de amikor bekerültem az Operába, Fodor Gézával volt néhány megbeszélésem, aki azt mondta, hogy nekem Németországba kellene menni, ott vannak ilyen intellektuálisabb színházak és színházi szemlélet.
- Nem lett volna hülyeség. De nem mentél, hanem maradtál, amíg egy szép nap el nem hagyott a hangod. Lehet erről beszélni?
- Lehet. Akármilyen fura, a kisoperás évekkel együtt harminc évet énekeltem. Szegeden a Kisoperát csináltuk nyaranta tíz éven keresztül Pál Tamás vezetésével, vittük az előadásokat a környező falvakba, és nagyon élvezték az emberek. Aztán mondták, hogy most egy ideig nem tudnak fizetni. Ez egybeesett azzal, hogy kitaláltam Pesten a királyi lépcsőházban a matinéoperákat, az is ment tíz évig, aztán mondták, hogy szép volt, jó volt, de nem tudnak pénzt adni rá. Nekem mindkét dolog nagyon fontos volt. A harmadik meg az volt, hogy egyszer Szinetárral beszélgettem a következő évadról, és azt mondta, mit foglalkozol te azzal, hogy még kilencszer elénekeld a Sekrestyést, miért nem vagy már valahol igazgató?
- Hogy túlzottak a szellemi képességeid az énekléshez?
- Nem ez a lényeg. Hanem hogy tényleg szerettem énekelni, és kaptam jó kritikákat a Papagenóért vagy a Sekrestyésért Amerikában is meg Japánban. De úgysem fogják játszani azokat az Offenbach-darabokat, amiket Szegeden megcsináltam, sem azokat a Rossiniket, amik nekem valóak. Rájöttem, hogy ami ebben a karakter éneklésben megvolt sikerben, vállveregetésben nagy énekesektől vagy kis énekesektől, közönségtől, szakmától, azt már nem tudom überelni. Arra gondoltam, hogy sokkal jobb, ha elmegyek szakmai nyugdíjba, és tanítok. Aztán, ha valami nekem való szerepre hívnak, akkor megyek. El is kezdtem ezt intézni, amikor Kovács János, akkori főzeneigazgató fölhívott, hogy hallja, el akarok menni nyugdíjba, de szerinte ne menjek, mert itt van egy állás, a nézőtéri felügyelő. Tudok angolul, és jól kommunikálok, próbáljam meg. Mondtam, hogy köszönöm. Péntek volt, meggondolom, hétfőn válaszolok. Nem, nem jó, most kell megmondani, mert minden változik. Így aztán igent mondtam, hétfőn csak alá kellett írni a szerződést.
- Elég nagy váltás. Közben a hangoddal is történt egy s más...
- Amikor ezeket végiggondoltam, arra jutottam, hogy én nem akarok haknizgatni, öregek otthonában meg falunapon, két hónapig gyakorolni, hogy az ember elénekeljen két áriát, inkább egy időre teljesen abbahagyom az éneklést. Tényleg nem is énekeltem, és tíz hónap múlva elkezdett a hangom furcsán viselkedni.
- Ó, akkor nem az történt, ahogy gondoltam, hogy elment a hangod, de találtál másik munkát.
- Nem. Befejeztem, és a hangom nem értette, hogy miért nincs meg neki az a napi egy-két óra megterhelés.
- Mert úgy hagytad abba, hogy nyekk?
- 2006 május 7-én. Harminc évet énekelni az nagyon sok. Más kérdés, hogy pont ezeket a szerepeket lehetne nyomni százéves korig, mint Katona Lali bácsi, aki nyolcvanéves korában is föllépett. Egyébként ő volt az első itt, az Operában, aki elfogadott. Látott Benoit-ban, és tetszett neki. Visszatérve a hangomhoz, elkezdett furcsán reagálni, és ami még furcsább volt, hogy énekelni még tudtam. Recsegve-ropogva beszéltem, egyébként most is, csak a botoxnak köszönhetően jobb a helyzet, úgy hat hónapig, de közben az éneklés ment. Olyan hangokat tudtam mutatni, vagy tudok mutatni, amiktől nem hogy a tanítványaim meglepődnek, de én magam is.
- Nincs semmi, ami kimaradt volna? Amit jó lett volna megmutatni a közönségnek?
- Talán egy olyan szerep van, Don Alfonso a Cosi fan tuttéból. Szerintem az nagyon nekem való lett volna, a főiskolán vizsgáztam is vele.
- Rezonőr. A kiábrándult intellektus a történetben.
- Talán ez volt az egyetlen, amit Szinetártól kértem, és azt mondta, majd ha már nem énekelek Papagenót, akkor jön el az ideje.
- Hogy lehet kibírni azt a kiszolgáltatottságot, amivel az énekes lét együtt jár? Vagy az igazgató dirigál, vagy a rendező, vagy a karmester...
- Minden énekes érzi, hogy az akadémiának vagy a főiskolának a turbó hatása egy darabig kitart, viszi előre, aztán újra kell teremteni a helyeket. Baromi sok függ a szerencsétől, az embernek a hangja is változik, az alkata is, újra és újra megméreti magát, hogy az a tehetség, amiről azt mondták, hogy nélkülözhetetlen és fantasztikus, az tényleg nélkülözhetetlen és fantasztikus-e.
- Értem, értem, de hogy lehet ezt kibírni? Az ember azt szeretné, ha legfeljebb csak egy vagy két válság ütne be az életében, nem azt, hogy minden szeptemberben izgassa magát, milyen szerepeket kap, ha egyáltalán.
- Ezekkel a karakter szerepekkel szerencsés voltam, mert én gyakorlatilag szeptembertől szeptemberig énekeltem. De valóban nehéz a kiszolgáltatottság. Gáti István mondta, aki igazán sokat énekelt, hogy "apám, ha nincs előadásom, kikezdem a családomat". Tényleg ez van. Én nem voltam annyira rátapadva az operára, sok mindent csináltam, szerveztem, tanítottam.
- Ha meg kell határoznod, énekesnek mondod magad? Kicsit tartottam az elején attól, hogy amikor azt mondom, te vagy az egyetlen énekes, aki koncertekre jár, azt feleled majd, hogy azért, mert te nem is vagy énekes. Akkor az énekesség életre szól?
- Ezen én is elgondolkodtam már, hogy mit mondjak magamról. Nézőtéri felügyelő? Énektanár? Zenetanár? Végül is engem 12 éves korom óta az irodalom és a zene érdekelt, ettől a kettőtől gerjedtem be, és fura módon ez a kettő egyesült az éneklésben. Zenésznek érzem magam, vagy talán volt énekesnek, aki figyeli a dolgokat. Nem, talán mégis inkább maradnék a zenésznél.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.