Jeanne Moreau-ról mindig először Bunuel jut az eszembe, ahogy kissé felpezsdült hangon azt mondja: imádja. Leginkább a járásába szeretett bele, mert egy kicsit mozog a bokája a magas sarkú cipőben.
Néha nagy rendezők is mondanak furcsákat. Rezgő bokával mindenki tud járni magas sarkúban, ahhoz nem kell Jeanne Moreau-nak lenni. De ahhoz, hogy így énekeljen valaki, ahhoz kell. Pedig, ugye, nem csinál semmit, versszak versszak után, aztán mégis erről szól a Jules és Jim.
Meg arról, amikor szemceruzával festett bajusszal rohangálnak hárman. Egyszer Bécsben álltam sorba operai állójegyért, és mögöttem egy holland lány ugyanilyen rajzolt bajusszal várt a belépőre. Kultúrszendvics, film és Fidelio között büszke, bajusztalan magyar.
Majdnem ő lett Mrs Robinson, csak sajnos visszaadta a szerepet. De hát nem is tudhatta, hogy Simon and Garfunkel lesz a zene, hogy kultuszfilmből marad ki. Most azt gondolom, ha ő marad, talán megértettem volna, mit lehet annyira szeretni a Diploma előttön. Azt talán tudom, mit szerettem Moreau-ban leginkább. Hogy nem szép. Persze, attól még színésznő, eljátssza, amit kell, ha az a feladat, akkor eláll tőle a lélegzet, annyira szép, de közben nem kell félnie semmitől. Megereszkedhet a bőr, ránc, toka, nem kellett félnie, mert megmaradt annak, aki volt. Nem kellett az emlékeiből élni. Mi viszont mostantól kénytelenek vagyunk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.